Mi történik, ha egy forgatókönyvíró a kezdeti sikerek után egyből rendező is akar lenni? A „sokat markol, keveset fog” fantázianevű gyakorlatot ezúttal bemutatja: az Oscar-jelölt Taylor Sheridan, asszisztál hozzá: Jeremy Renner, mint hó-cowboy, Elisabeth Olsen, mint zöldfülű FBI-ügynök, a wyomingi fagyos puszta és egy nagy-nagy adag jeges szívfájdalom.
Taylor Sheridan maga is a kietlen semmi közepén nőtt fel Texasban, így egyáltalán nem meglepő, hogy eddigi történetei a nagyváros nyüzsgő sokaságától távol, zord határvidékeken játszódnak. A Sicario az amerikai-mexikói határvidék drogháborúiba kalauzol minket, a Hell or High Water a texasi pusztaságába. Első rendezéséhez szintén egy olyan terepet választott, ahol a táj kietlenségénél már csak az emberek élete sivárabb: a wyomingi indián rezervátumot, ahol még tavasszal is megfagy az ember fülcimpája.
A sorozatok epizódszerepeit megunó Sheridan (játszott a Veronica Marsban és a Sons of Anarchyban is) 2011-ben ült először a kamera másik oldalán: 2011-ben már belefogott a rendezésbe egy felejthető horrorral (Vile), majd gyorsan átnyargalt arra a terepre, amely végül sikert hozott számára: a forgatókönyvírásra. Jobban nem is nyithatott volna, mint a Sicarióval, amely ugyan Denis Villeneuve rendezői zsenijét dícséri, ám a jól megírt forgatókönyvet is méltatták. A következő lépcső egyből meghozta Sheridan számára az első Oscar-jelölést: a Hell or High Water az idei Oscaron ott volt az élmezőnyben, Sheridan iránt pedig egyből megnőtt az érdeklődés. Valószínűleg ez a rövid, de sikeres filmográfia suttogta Sheridan fülébe, hogy itt az idő a saját forgatókönyv megrendezésére, így vette a texasi puszták után a wyomingi semmi felé az irányt Jeremy Rennerrel és Elisabeth Olsennel.
Azon a vidéken, ahol az egyik szereplő elmondása szerint csak hó és csend van talán a legizgalmasabb munkája Cory Lambertnek (Jeremy Renner) van: ő a felelős azért, hogy az indián rezervátumban kilője az állatokat és embereket fenyegető vadakat. Hol farkast, hol pumát, hol valami egészen mást. Mikor a havas mezőn megtalálja barátja lányának megerőszakolt és megfagyott holttestét, személyes bosszút indít az elkövetők ellen. Ráadásul a kiérkező FBI-ügynök (Elisabeth Olsen) is a segítségét kéri a nyomkövetésben, így együtt próbálják meg felgöngyölíteni az ügyet, mielőtt még mindent belep a hó.
A film egyik problémája a kiegyensúlyozatlansága. Krimi szeretne lenni, de ahhoz nem elég kreatív, hiszen semmilyen csavar nincsen benne. Hiába nem tudjuk először, ki a tettes, egyenes és fantáziátlan út vezet a megoldásig, egyáltalán nem dolgoztatja meg az agyat a film. Közben dráma is szeretne lenni, ami kicsúcsosodik annyiban, hogy az egyébként kiegyensúlyozott tempót indokolatlanul hosszú lelkizős dialógusok szakítják meg, aminek még meg is lenne a helye a filmben, csak a dramaturgia szempontjából páros lábbal rúgnak bele a film lendületébe. A karakterdráma hangulata viszont adott, hiszen csupa megkeseredett szereplővel van dolgunk, élükön a főszereplő vadásszal.
Jeremy Renner viszont főnyeremény: hiába beszél úgy, mintha egy idézetekkel teli könyvet olvasna fel, hihető a megtört hegyi cowboy szerepében. Meglepően emberközelien és átélhetően mutatja be, mit tesz a gyász az emberrel, főleg, ha egy szülő hirtelen veszíti el a gyermekét. Különösen bátor döntés, hogy ő sem kap választ minden kérdésére, és nincsen katartikus végkifejlet a számára, hiszen a bosszú után ott marad a saját egyszemélyes pokla. Az ő jól átgondolt karakteréhez képest silány partner a Las Vegasból érkező FBI-ügynök. Sheridan már a Sicarióval bebizonyította, hogy ért a kemény női főhősökhöz, ám amíg az Emily Blunt által megformált Kate Macer egy tökös, de érzékeny karakter volt, addig Jane Banner legfeljebb az ő rossz, tejfölösszájú utánzata. Mindeközben pedig esetlenül lóg a levegőben a „megtörtént események alapján” plecsni, amit a film végére el is felejtünk. Majd egy végső felirat emlékeztet a film tanulságára, miszerint az eltűnt indián nőkről senki nem készít statisztikákat – a realitás furcsa ráerőltetése ez egy fiktív történetre, amely egyébként csak minimálisan szól az indián nők elnyomásáról.
Ami viszont tényleg nagyon megy Sheridannek, az itt is a film egyik legnagyobb erénye: olyan környezetet írt vászonra, ahol a néző maga is egy idő után dideregni kezd, és már menne innen, mert a ropogó havon és a mínusz fokokon kívül tényleg semmi más nincsen. Rendkívüli erővel érzékelteti a vidék kietlenségét, amely nem csupán földrajzi, hanem az emberekben is lakozik: szinte mindegyik karakter kiégett, megkeseredett, magába forduló. Csak az csalóka kicsit, hogy az év legizgalmasabb thrillerének van beharangozva: a thrilleri izgalmat nem a csavaros történetvezetés és a suspense adja, hanem a karakterek személyes drámáiból fakadó sötétség. Sheridan sokkal jobb író, mint rendező, első saját szárnypróbálgatásnak azonban egyáltalán nem rossz a Wind River, hibái ellenére igenis megdidergeti az ember lelkét.
