A kivégzőosztag egyrészt szomorú látlelet napjaink kémjátszmáiról, másrészt egy színvonalasan kivitelezett és alapos oknyomozó dokumentumfilm egy tökéletes gyilkosságról.

Bizonyára sokan emlékeznek arra, amikor 2017-ben bejárta a világsajtót a hír: a Kuala Lumpur-i repülőtéren meggyilkolták Észak-Korea diktátorának féltestvérét, Kim Dzsongnamot; két nő idegmérget juttatott az arcára. A gyilkosokat letartóztatták, Észak-Korea pedig tagadta, hogy bármi köze lenne az esethez. Aztán az események elcsitultak, legalábbis innen, a távoli Európából nézve. A Magyarországon a Távmoziban megnézhető dokumentumfilm három éven keresztül követi az eseményeket, megemlíti az azok folyományaként Malajzia és Észak-Korea között kialakult diplomáciai konfliktust és túszdrámát, végigkíséri a börtönbe vetett két gyilkos perét, miközben megpróbálja felfedni a gyilkosság hátterét, és ami még fontosabb: a két nő és felbujtóik kilétét, motivációit kutatja. Az eredmény egy megdöbbentő felfedezés végső soron arról, hogy a közösségi oldalak mennyire kiszolgáltatottá tehetnek bárkit. 

Érdekes háttérként szolgál a filmben az Észak-Koreát immár három generáció óta vezető Kim család történetének és családfájának, az őket körülvevő személyi kultusz felépítésének és a dinasztia megerősödésének a bemutatása. Mindez röviden és lényegre törően történik, hiszen a téma önmagában is megérne egy egészestést, de így e film által is érthetővé válik, hogy a saját nagybátyját is néhány éve elpucoló Kim Dzsongunnak miért lehetett útjában a külföldre száműzött, de rendszerkritikus megjegyzéseket tevő, kényelmetlen féltestvér – az elsőszülött, akire sokan trónörökösként tekintettek.

Az alaposan dokumentált film változatos nézőpontokat és gazdag képanyagot felvillantva járja körül az esetet. Éles ellentét feszül a felhőkarcolós nagyváros és a két lány származási helye, a szegény indonéz falu és a vietnámi rizsföld susogása között, családtagjaik egyszerű emberek, akik döbbenten és értetlenül állnak a lányok letartóztatása előtt. Ügyvédeik eleinte egymástól is tiltják őket, és az esetről beszámoló újságírókhoz hasonlóan maguk is nyomoznak. Mindenki nyomoz, még a rendőrség is, bár az ő munkájuk felszínesnek tűnik. Ebben a furcsa és bonyolult ügyben ugyanaz a felemelt kéz lehet bűnjel, de az ártatlanság bizonyítéka is, ugyanaz a magabiztos lépés pedig lehet a pökhendiség vagy a teljes témán kívüliség jele egyaránt. A biztonsági kamerába való belepillantás ugyanígy lehet szemtelen és arrogáns is, vagy csak egy átverős videó főszereplőjének a huncut kikacsintása. 

A biztonsági kamerák felvételei egyébként szépen, több szögből is dokumentálják a reptéren történteket, a sajtóbeszámolókkal együtt látszólag egyértelművé és egyszerűvé teszik a bűncselekményt. A film diszkréten a háttérbe vonuló alkotóinak kutatása nyomán azonban a nézőben lassacskán összeáll a tágabb kép, ami nagyvonalakban már az alkotás első harmadánál is felsejlett. A két fiatal nő nem ártatlan, nem felmenthető: naivitásuk, az online hírnév esztelen hajszolása s egy jobb élet iránti vágy gyilkossá tette őket, tényleg elvették egy másik ember életét. Az őket bíráló néző szemében mégis enyhítő körülményként szolgálhat az, hogy halvány lila fogalmuk sem volt arról, hogy mit tesznek, és egy ördögi terv csúnyán átvert főszereplői. Szomorú tanulsága a filmnek, hogy az Instagram és a TikTok korában (bár a közösségi oldalak neveit szinte kínosan nem ejtik ki a filmben, hiszen ebből a szempontból mind teljesen egyforma), amikor már a hagyományos sajtó sem szabad, és a kormányzat bűnbakkereséssel igyekszik eltusolni egy országhatárokon átívelő kémjátszmát és egy bűncselekményt, a szálak valódi rángatói, a világ legerősebb idegmérgével elkövetett gyilkosság kitalálói könnyedén elsétálnak, büntetés nélkül megússzák, amit tettek. Sőt, otthon talán hősökké is válnak, hiszen minden jel szerint elvakult meggyőződés lelkesítette őket.

Összességében két balek képe rajzolódik ki előttünk. Nincsenek a filmben pityergős, érzelmes beszélőfejek, a két nő nem könyörög bocitekintettel a néző sajnálatáért, megbocsátásáért, nem kéri a szimpátiáját – jön az magától is, és ettől a méltóságtól lesz igazán gerinces a film. Hogy mi lesz a későbbi sorsuk, mennyire viselték és változtatták meg őket a történtek, arról már nem szól a krónika.  A kérdést felteszik nekik, de még nem tudnak rá válaszolni. Ez talán egy újabb dokumentumfilm témája lehetne, majd tíz év múlva.