„Stephen King nyolckötetes regényfolyama méltó adaptációt kapott” – szólna a sommázat, ha valaki olyan írná, aki gyűlöli Stephen Kinget. Én se nem gyűlölöm, se nem imádom, sőt, még eme sorozat könyveit sem olvastam, de a film 95 perce alapján így is tudom, hogy ez a film méltatlan Kinghez. Mivelhogy önmagában, nem feltétlenül adaptációként is gyenge.
Ha hihetünk a King-rajongóknak, a Setét Torony sorozatban adott egy univerzum, ami az unottan archetipikus és bináris „a jó a gonosz ellen" paradigmára alapozva ugyan, de sikeresen ötvözi a tolkieni komplexitású fantasy-világlogikát a spagetti-westernek fílingjével, a filmben pedig mindez – talán a tavalyi Stranger Things sikerén is felbuzdulva – egy eszképista kamaszfiú szemén keresztül lenne ábrázolva. Ehhez képest A Setét Torony világmagyarázata sekély, butuska; a spagettik néma Eastwoodjának filmbéli mása inkább egy pisztolyos szamuráj lett elhanyagolt háttértörténettel; a kamaszszálat pedig már túl sokszor láttuk (A végtelen történettől a Harry Potterig), hogy jólessen.
Egy magyarázatot látok erre a buktára: az egyébként is nyögvenyelősen indult projektet addig toldották-foldották, amíg szinte szertefoszlott, aztán hamar, mielőtt lejárnának a jogok, behívtak Dániából egy újraíró-bérművész-rabszolga-párost. A hazájukban sikeresnek és eredetinek számító alkotók – Nikolaj Arcel és Anders Thomas Jensen – megtették ami tőlük telhetett, majd jött a stúdió a csúnya tesztvetítés-eredmények után, és addig faragta az egészet, amíg... ez lett belőle. Nos, hátha rejtőzik valami fiók mélyén egy jó hosszú rendezői verzió, ami majd lemezen kiadva ha zseniálissá már nem is teheti ezt a csődtömeget, de legalább a komolyabb rajongókat valamennyire ki tudja elégíteni egy nézhető(bb) filmmel.
Adott egy problémás srác, akinek rajzait a szülei a túlaktív képzelőerő megnyilvánulásainak írják le, holott Jake (Tom Taylor) különleges képességekkel rendelkezik (hú, ki se találtam volna). Más világokba lát át, megfigyeli többek között a titokzatos, bőrruhában mászkáló, sajátos mantrát berbetélő, magányos westernhőst, Roland Deschaint (Idris Elba), akinek elvileg az lenne a feladata, hogy az univerzum közepén álló tornyot – ami kábé összetartja az egész világot – megvédje. Sajnos, apja halála és ebből eredő magánvendettája elveszi a harcos figyelmét univerzumőrző-védő bushidójáról, és inkább a gyilkost, a gonosz Fekete Ruhás (Matthew McConaughey) vadássza bosszú végett. Szóval igazából jó a célpont, hiszen a fehér színész által alakított fekete ember az univerzum (aminek csak egy kis szelete a mi Földünk, benne a már megint nexusként szolgáló New Yorkkal) leigázására törekszik. Csak az indíték rossz tehát, de természetesen helyrekerül az is, hiszen Roland egy karakterfejlődési „bravúr" következtében a közben megárvuló, a gonoszok által üldözött Jake-t pártfogásába veszi, és egyesült erővel szegik a démonokat beszabadítani akaró gonosz munkálkodásának lendületét. Ide hallom a kedves olvasó zavarodottságtól összevont szemöldökének neszét: mi van? Mi ez? Hát persze hogy egy ilyen komplexnek induló világot nem lehet összecsapni másfél órácskában, így az egész csak komplikált lesz. Még a film vége felé sem értjük pontosan, hogy ki, kivel, s főleg hogy mit és miért, pedig ha belegondolunk, elég kevés szereplő és helyszín került A Setét Toronyba. A hiányt persze kitölhetik a műfaj többi filmjéből ismert elemek, de ez forgatókönyvként akkor is fusimunka.
Hiába jók a színészek (Idris Elbával nem lehet bakot lőni), és a decenst súroló látványvilág, az egyszeri nézőt egy percre sem kezdi érdekelni sem a torony, sem a hősök sorsa. Talán a King-rajongók – akiknek nincs szüksége prológusra, mert kívülről fújják a Setét Torony-univerzum minden sajátosságát és cicomáját – valamennyire szívesen fogadják ezt az elsietett adaptációt. De kizárólag nekik filmet készíteni? Elég nagy luxus.
