A Johnny Depp-rajongók újabb viccesnek szánt arcszőrzetes képet tehetnek fel falukra Ollókezű Edward cikkcakkos frizurája, Jack Sparrow loknijai és a Fleet Street-i borbély zilált hajkoronája mellé – nagyjából ennyi pozitívnak mondhatót tesz le az asztalra legújabb filmje, a Mortdecai.
Nem tudom, mennyi pénzt kapott ezért a filmért Depp, de mindenképpen alulfizették, a címszereplő Mortdecai szerepe az utóbbi időben egyre pocsékabbul választó színészhez képest is egy mélypont, Myke Myers egyre kínosabb, és egyre kevésbé viccesebbé váló Austin Powersét idézi a figura és a film, de Myers legalább a stand-up comedy és az utánzások irányából érkezett el karrierje a csúcsát jelentő pót-Bond szerepéhez, úgyhogy az ő esetében nem beszélhetünk visszalépésről, Depp azonban korábban egy komolyan vehető színész volt, és még az Alice Csodaországban, az Éjsötét árnyak és Magányos lovas karakterei is némiképp vállalhatóak voltak, a Mortdecaiban azonban már a legelső pillanatoktól fogva nyilvánvalóvá válik: ez kínos lesz.
Hong-kongi night club: műkincsek cserélnek gazdát a főszereplő (és a film alatt végig irritálóan narráló) műkincsvadász-kalandor és a rosszarcú kínai maffiózok között, majd kitör a csetepaté, mikor a maffiózó a pénzt és a műkincset is megtartani szándékszik. Azt hiszem, itt eszünkbe kellene jusson az Indiana Jones-sorozat második részének kezdőjelenete, de nem vagyok benne biztos, mert olyan pocsékul és üresen parodizál a film, hogy csak sejteni lehet, mit szeretne éppen karikatúrai stílusban bemutatni. Márpedig egy műfajfilm-paródia a megfelelő filmek felidézése nélkül teljesen élvezhetlen lesz, még a stílus kedvelőinek is.
A bonyodalom egy elveszettnek hitt Goya-festmény körül zajlik, amelyre Göring felskiccelte a bankszámlaszámát, így aztán elindul a nagy anyagi gondokkal küzdő Mortdecai, az orosz és a kínai felet képviselő rosszarcúak és brit hatóságok versenyfutása a sokszázmillió dollárt érő festményért. Útközben golyósüttető moszkvai gonosz, nimfomán amerikai apuci kedvence, szenilis, lecsúszott arisztokrata, meghatározhatatlan akcentussal beszélő csempész és számos bajuszos vicc próbálja feledtetni velünk a történet idiotizmusát, sikertelenül.
A főszereplő teljesen antipatikus, a filmet végigkövető (és a plakátoktól az előzetesig marketingrészeit uraló) bajusz poénja iszonyú lapos, a hangvétel teljesen komolyanvehetetlen, és bár rájön egy idő után a néző, hogy itt a Dan Brown-könyvekből készült filmekre utal az azokat vászonra adaptáló forgatókönyvíróból rendezővé avanzsált David Koepp, az alapanyaggal semmit nem tud kezdeni. A jobb színészi sorsra érdemes Paul Bettany a film egyetlen majdnem élvezhető karakterét, a keveset beszélő, nagyot ütő, minden nőt megdöntő, mindent túlélő és minden helyzetet a főszereplő helyett megoldó inas szerepét szállítja, de az külön érthetetlen számomra, hogy hogyan hagyták ki a filmkészítők a lehetőséget, hogy utaljanak az első Dan Brown-sztoriban (A Da Vinci-kód) felbukkanó Silasra, akit szintén a tagbaszakadt brit színész játszott. Valószínűleg olcsó poén lett volna, de legalább valami felismerés-féle szikrát kicsalhatna a nézőből.
A film technikai szempontból nem katasztrofális, de épp olyan csiricsáré és ötlettelen, mint a története és karakterei, és pont ezzel emlékeztet arra, hogy a Mortdecait inkább animációra kellett volna adaptálni. Valószínűleg nem lett volna sokkal jobb a végeredmény művészi szempontból, de legalább a színészek nem kellett volna vállalják az arcukat, és az életszerűtlen autósüldözések, harcjelenetek is elfogadhatóbbak lettek volna rajzfilmes közegben.
Több szóra nagyon nem is érdemes a Mortdecai, remélhetőleg épp olyan hamar feledésbe merül majd, mint a hasonlóan otromba Myke Myers-féle Love Guru, Koep pedig visszmegy adaptálni a nála sokkal jobb írók történeteinek filmes adaptációjához. Ahhoz legalább valallhatóan ért.
