Egy hideg téli este nekivágtam a város utcáinak, hogy megnézzem a nemegyszer feldolgozott Moby Dick egy újabb adaptációját, jobban mondva (a plakát szerint legalábbis) az azt inspiráló valós történet megfilmesítését, A tenger szívébent. Sosem kedveltem az alapanyagot, de gondoltam a veterán, díjnyertes rendező, Ron Howard (Egy csodálatos elme, Frost/Nixon) majd olyan oldalról közelíti meg a jól ismert történetet, ahogy más eddig nem tette, és ez majd tetszeni fog. A mozihoz érve azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy rajtam kívül senki nem kerekedett fel a fehér bálna történetét megnézni, és csak hosszas könyörgés árán vetítették le a filmet nekem, az egyetlen vállalkozó kedvű nézőnek.

Egy hideg téli este egy Hermann Melville nevű író (Ben Whishaw) megérkezik Nantucket kikötővárosába, ahol hosszas könyörgés után sikerül rávennie az eleinte húzódozó tengerészt, Tom Nickersont (Brendan Gleeson), hogy mesélje el a hírhedten tragikus sorsú Essex bálnavadászhajó utolsó útját. A tengerész azzal kezdi a mesélést, hogy az író vélhetően csalódni fog, valamint, hogy ez a történet két emberről szól, George Pollard kapitányról (Benjamin Walker) és Owen Chase másodtisztről (a leginkább Thorként ismert Chris Hemsworth).

Owen parasztcsaládból küzdötte fel magát másodtisztnek, és ígéretet kap arra, hogy amennyiben az Essex megfelelő mennyiségű bálnaolajjal tér haza (ami ekkor nélkülözhetetlen nyersanyag volt, elsősorban világításhoz), kapitányi rangot és egy saját hajót kap. Pollard kapitány ezzel szemben egy jónevű nemesi családból származik, és apja befolyásának köszönhetően kerül az Essexre kapitánynak. A két férfi a történet elejétől kezdve nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetik egymás iránt, végül azonban félreszteszik ellenségeskedésüket és nagyon messze hajóznak a parttól, mesés bálnamezőket keresve – itt azonban belebotlanak egy óriási fehér ámbráscetbe, amely legyőzhetetlen ellenfélnek bizonyul.

Egyvalamiben nem hazudik a film elején Nickerson: csalódni fogunk. A film minden tekintetben alulmúlja a várakozásokat, az alapművet pedig végképp. Illetve, elnézést, nem a Moby Dick adaptációjáról beszélünk, csak megtévesztett a cím folyamatos emlegetése a plakáton, illetve az előzetesekben. Mindenestre, ha valóban ugyanazt a történetet dolgozta fel Melville és Howard, akkor az író lényegesen nagyobb sikerrel járt. Howard története unalmas, szereplői elképesztően egysíkúak, sem a tenger, sem az emberi szív mélyére nem képes átélhetően elkalauzolni.

A film leggyengébb része talán a látvány. Nem elsősorban annak „gondolati” része, sokkal inkább a kivitelezése. Érződik a filmen, hogy Melville regényéhez hasonlóan minél közelebb igyekszik vinni a befogadót a tengerhez, hogy a szándék az, szinte köpni akarjuk a sós vizet a szánkból, hogy érezzük a kötél súrlódását tenyerünkben. És ez működik is, legalábbis azoknál a részeknél, ahol „valós” dolgokat mutat a kamera (csónakbelsők, kötél-szuperközelik, vízben  térdik álló emberek), amikor azonban a CGI belép a képbe, ez az érzés teljesen elveszik. Ráadásul zavaróan könnyen meg lehet mondani egy snitten belül is, hogy hol ér véget az igazi víz, és hol kezdődik a számítógépes kiegészítés. A rengeteg (nem túlzás, tényleg rengeteg, egy tízperces jelent során legalább háromszor kapunk a képünkbe kötelet) szuperközeli is iszonyú fárasztó egy idő után, leginkább amiatt, hogy dramaturgiai szempontból helyenként teljesen indokolatlan a használatuk (legalábbis a fehér bálna támadásánál engem nem igazán az érdekelt, hogy a vitorlakötél milyen szépen tekeredik), ehhez pedig hozzá jön az imbolygó kézikamera (amit a tenger, mint helyszín akár még meg is indokolhat, ettől azonban még nem lesz kevésbé kellemetlen a nézőnek két órán keresztül zötykölődni).

A film szereplői annyira papírmasék, hogy szinte félti az ember, nehogy a sós vízben szétolvadjanak. Általában egy-egy tárgy vagy (jobb esetben) tulajdonság jellemzi őket: a (fiatal) Nickerson szeretne egy bálnacsontból készült kitűzőt, amit a sikeres bálnavadászok viselnek, Pollard kapitány büszke a nevére és családjára és lenézi a paraszti származúsú másodtisztet, aki szintúgy lenézi az tapasztalatlan arisztokratát. Matthew Joy (Cillian Murhpy), Chase gyerekkori barátja és tengerésztársa pedig régen ivott, ma már nem iszik. Ezenfelül egyik szereplőről sem tudunk meg igazán semmit, és még ezek az egy-egy sajátos jellemzők is csaknem mind fölöslegesek: Pollard valamikor megváltozik (a jellemefejlődés közepéről, okáról teljesen lemaradunk), a vén tengeri róka Chase kétszer is feladja a harcot, és egyszer az amatőr kapitány, máskor a 14 éves Nickerson ösztönzi továbbindulásra, a film végén azonban mégis ő lesz a megdicsőült hős, Joy pedig nem iszik, majd amikor legutoljára látjuk egy lakatlan szigeten, kezébe kapja az utolsó rumosüveget, de mivel többet ezután nem találkozunk vele, még azt sem tudjuk meg, ivott végül vagy sem, és igazából teljesen mindegy is volna történet szempontjából. Nickerson pedig végül megkapja a bálnavadásztűt, bár egy jottányit sem bálnavadászik.

Fontos kérdés is lehetne, hogy mi különbözteti meg ezt az újramesélést Melville klasszikusától: hogy tulajdonképpen mi szükség volt erre a filmre. Az életrajzinak beállított kerettörténetet leszámítva nagyjából egyetlen elem van a filmben, amely a könyvben valamilyen formában nem bukkan fel: miután a fehér bálna elpusztítja az Essexet, a 90 napig tengeren  hánykolódó szereplők emberevésre kényszerülnek. És ez (az amúgy is csak szóban emlegetett) epizód semmi lényegeset nem tesz hozzá az eredeti történethez, vagy a kerettörténet által felütött „az ismeretlen megismerése” témához.

A stáblista után felálltam székemből, elköszöntem az engem beengedő gépésztől, aki rajtam kívül egyetlenként nézte végig a fehér bálna történetének újrafeldolgázását (és azzal búcsúzott tőlem, hogy szerinte ez a film olyan, mint a Pi élete, csak unalmasabb), majd a hideg téli estén elindultam haza, a tudat által boldogítva, hogy ha nem is élveztem, legalább láttam a filmet. És hogy mi köze van a kerettörténetnek a kritika többi részéhez, vagy a szóban forgó filmhez? Nem sok. Ez egy technikai fogás, és ettől, Ron Howard filmjének erőltetett kerettörténetéhez hasonlóan, nem lesz jobb a tartalom.