Puiu, az úgynevezett román újhullám úgynevezett elindítója és élharcosa mindig egy lépéssel a többiek előtt jár, még akkor is, ha a díjakat nem ő hozza haza. Új filmjével ismét szintet lép és megszabja az elkövetkező évek ritmusát.
A Sieranevada bármennyire is nem tűnik annak a beavatatlan néző számára, voltaképp igazi formai és stílusbravúr: egy szűk bukaresti blokklakásba zsúfol be egy csomó embert (csúcsformában vagy 15-öt) úgy, hogy a kamera folyamatosan képes új képkivágást, friss beállítást találni, és irgalmatlanul hosszú snittjei egy cseppet sem lesznek unalmasak. A színészek szinte jancsói koreográfiákban kényszerülnek elsuhanni a mindössze néhány stratégiai helyre lepakolt, folyamatosan ólálkodó kamera mellett-előtt, de az egész klausztrofób szituáció mindvégig annyira életszagú marad, hogy a néző hamar megadja magát és dől a röhögéstől. Pedig a történet nem is lehetne szomorúbb.
A kvázi-főhős Lary (Mimi Brănescu sztoikus, empátiát hamar kiváltó játéka) apjának halotti torán vagyunk. Az elhunyt lakására gyűl össze a család néhány tagja a temetés után 40 nappal: anyuka, testvérek, sógorok és a többi. Ahogy ez lenni szokott és lennie kell, hamar, szinte a semmiből felbukkannak sérelmek, konfliktusok, és ezek a kis mikrohisztik viszik az úgynevezett cselekményt, ami nem is létezik – de erről később.
Mert Puiu legfontosabb dramaturgiai eszköze is a késleltetés. Mint A burzsoázia diszkrét bájában, az itt összegyűltek is egyvalamit szeretnének már végre: enni. De nem lehet, mert a ceremoniális együtt(l)evésnek különös szabályai vannak. Meg kell várni a pópát, hogy szentelje meg az eledelt és búcsúztassa el ismét az elhunytat; meg kell várni, amíg a család legfiatalabb lánysarja által a lakásba hozott horvát cserediák kihányja magát; meg kell várni, amíg lelép a szarkeverő Toni bácsi (a tavaly elhunyt Sorin Medeleni utolsó, zseniális alakítása) – egyszóval a tökéletes pillanatot. Ami soha nem jön el – de Buñueltől eltérően Puiu végül megkönyörül a szereplőin, és megengedi nekik, hogy egy tökéletlen pillanatban ugyan, de megkóstolják a százszor kihűlt és felmelegített töltöttkáposztát. Ebben a kedélyes altmani zűrzavarban telik el észrevétlenül a film három órája, amit (a nyitójelenetet leszámítva) csak egyszer szakít meg a rendező azzal, hogy kilép a blokkból, és újból kettesben marad Laryval és nejével az autóban.
Eddig minden nagyszerű: sokat kacag a néző, magára ismer, meg a szomszédaira, de ezek már alapfeltételei a kortárs román filmnek, a Sieranevada ennyitől még nem emelkedne ki az újhullám középmezőnyéből. Ezektől eltérően viszont egy másik regiszterben is értelmezhető, szól valamiről, ki tud lépni saját maga kereteiből, úgy, hogy (igazi zászlóshajó-metafilmként) saját magáról is szóljon. És ez a történetek, jobbanmondva a történetmesélési aktusok és az emlékezés törékenysége, személyessége, akár nemléte. A filmben folyamatosan pörölnek, cirkuszolnak és vitáznak különböző történelmi, nemzetközi vagy akár csak családi jelentőségű dolgokról: konspiráció eredménye volt-e a 9/11 és a Charlie Hebdo-mészárlás? Mit adtak nekünk a kommunisták? Jó ember volt-e az elhunyt? Lesz-e Jézus urunknak második eljövetele? Kielégítette-e orálisan Toni bácsit a szomszédasszony? Mit ivott a horvát diáklány? Diáklány-e egyáltalán? Ésatöbbi, ésatöbbi.
És egyikre sem kapunk kielégítő választ, Puiu nem is foglal állást, ő csak annyit mond, hogy a történetmesélés aktusa is megbízhatatlan. Mindenki marad a saját véleményével, mert a tények becsődöltek. Az igazság illékonysága arányosan nő az azt vitató emberek számával. És ennek megfelelően, ha nincs megbízható történetmesélés, nincs múlt és történet sem, csak darabjaira szakadt narratíva, amit nem a fordulatok visznek előre, hanem mindössze annyi, hogy az idő telik, és a sok párhuzamosan futtatott minitörténet majdhogynem megoldja magát. Mint az életben. Puiu tehát az úgynevezett román újhullám legfontosabb aktusát, az emlékezést és a múlttal való szembenézést dekonstruálja.
És hogy miért Sieranevada, pont így, elírva? Tudja a rosseb. Csak spekulálni lehet, ugyanúgy mint a családtagok a különböző összeesküvés-elméletek igazságtartalmáról. A lényeg az, hogy a film működik, létrejön a mágikus összekacsintás, és mindenki – rendező, nézők, szereplők – beismeri, hogy a legfontosabb az, hogy jóllakjunk. Ki mivel.
