Talán a legismertebb és művei alapján legfelismerhetőbb festők közé tartozik Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio, akinek az élete is legalább annyira ellentmondásos volt, mint festményei megítélése korában. Mondhatni filmre kívánkozik élete és képeinek világa is. 

A késő reneszánsz festői közül talán a legkönnyebb felismerni Caravaggio munkáit, hiszen erőteljesen kontrasztos, fény-árnyék hatásokkal játszó képeinek stílusa első látásra erős érzelmeket tud kiváltani a befogadóból. Nem is beszélve arról, hogy legtöbb festményének bibliai tematikájához is meglehetősen bátran nyúlt, igyekezett mindig a kor valódi embereit megfesteni a szakrális pillanatok megörökítésekor. Ráadásul mindezt meglehetősen provokatívan tette, hiszen modellnek rendszeresen hajléktalanokat, utcalányokat, a szeretőit (férfiakat és nőket) tette meg – Mária halála című képén például egy vízbe fúlt, hírhedt prostituált holtteste „játszotta el” Mária szerepét. A korabeli beszámolók szerint rövid élete mindezek mellett sem volt eseménytelen, számos alkalommal fogdába került verekedésért, és Rómából menekülni is kényszerült egy (vélhetően önvédelemből elkövetett) gyilkosság miatt is.

A rendező és többedmagával a forgatókönyvet is jegyző Michele Placidónak (aki színészként is felbukkan a filmben, Caravaggio egyik befolyásos barátját, Del Monte bíborost alakítja) tehát nem kellett különösebben „felturbóznia” Caravaggio életét ahhoz, hogy egy eseménydús film kerekedjen ki belőle, elég volt a korabeli beszámolókra hagyatkoznia, és Caravaggio modelljeihez minél hasonlóbb fizimiskájú színészeket kiválasztania a főbb szerepekbe. A Caravaggio árnyéka története pont az említett gyilkossági ügyből indul ki: a Nápolyba szökött festőt egykori római életének árnyai keserítik meg, áldozatának testvére álruhában Nápolyba is követi a művészt, hogy bosszút álljon rajta. Eközben a pápa azon morfondírozik, hogy a meglehetősen dekadens életvitelű, de tagadhatatlanul zseniális festőnek adjon-e kegyelmet vagy sem. A döntést pedig egy pápai „titkosügynökre”, a csak Ombra, vagyis Árnyék néven ismert alakra (Louis Garell) bízza, aki nyomozásba kezd, felkutatva Caravaggio (Riccardo Scamarcio) ismerőseit, befolyásos barátait és ellenségeit, hogy információt gyűjtsön a döntés meghozatalához. Eközben vele együtt flashbackekben a néző is betekintést nyer a hányattatott sorsú festő életének bizonyos szeleteibe.

Le sem tagadhatná a Caravaggio árnyéka, hogy elsősorban a festő alkotásainak képi világából inspirálódott. Szinte minden jelenet megidézi a sötét belső tereket, a fények és árnyékok játékát. És ugyan egy idő után már szinte szúrja a szemet, ha valamiért kék eget és szikrázó napsütést látunk mozivásznon, kétségtelen, hogy Placido filmje hatásosan és sikeresen idézi meg Caravaggio világát és korát. Viszont amíg a kosztümök és díszletek, valamint az operatőri munka is szinte kifogástalan, a vágás már furcsamód korántsem sikerült ennyire. A legtöbb jelenet alig időzik el a festményszerűen bevilágított és berendezett képeken, a párbeszédes jelenetek megvalósítása pedig különösen zavaró, jó, ha egy másodpercig tart egy-egy közeli, így pedig az amúgy elsőrangú színészi játék árnyalatai is valahol a képek közötti sötét űrben végzik.

Pedig a színészválasztás szinte tökéletes, a Caravaggiót alakító Riccardo Scamarcio  nemcsak külsőre hasonlít megszólalásig az itáliai festőre, de a külső és belső démonaival egyaránt harcoló művész energiáját, vad vonzerejét is kiválóan megidézi, rajta keresztül teljesen érthetővé válik, hogyan volt képes ennyire heves indulatokat generálni egyházi és világi körökben is egy nincstelenségből induló festőművész. Louis Garell is teljesen jó a szerepében, bár neki korántsem sem kell ennyire komplex karaktert alakítania.

A festőt védelmező márkinő szerepében pedig Isabelle Huppert is kiváló, ahogy a festményeken látható, szinte ismerős arcokat játszó színészkavalkád is – az már más kérdés, hogy a két főbb szereplőt leszámítva kiforrott karakterekről sajnos alig beszélhetünk. Mindenki felbukkan egy-egy rövid jelenet erejéig, elbeszélget az Árnyékkal, elmondja neki, hogy Caravaggio bizony szeretett dugni/inni/nőzni/fiúzni/verekedni, aztán az Árnyék fejcsóválva továbbmegy, és meghallgatja ugyanezt valaki más szájából. Az pedig különösen hiteltelenné teszi a szereplőket, hogy az utolsó utcán élő alkoholista és örömlány is modern művészettörténészeket megszégyenítő módon elemzi a festő alkotásainak fontosságát és kivételességét (még azokét is, amelyek csak valamelyik magángyűjteményben vannak eldugva), mindig tökéletesen felidézve azok címét, mintha bizony akár akkor, akár ma, mindenki élt-halt volna a képzőművészetért.

A forgatókönyv is bőven hagy maga után kívánnivalót, az időben való ugrálást még úgy-ahogy meg lehetne szokni, ha lenne bármiféle értelmezhető lényege, de mivel karakterfejlődésről nem beszélhetünk (Caravaggio pont úgy végzi a filmet, ahogy elkezdte, lévén, hogy csak az utolsó pár évében ugrálunk össze-vissza), és az Árnyék is pont annyira szentfazék módra háborodik fel a Caravaggióról szóló összes történeten), így a szétszabdaltság nem igazán ad hozzá semmit a történethez. Ráadásul sok esetben nem is egyszerű észben tartani, hogy éppen 1609-ben vagy 1610-ben járunk éppen (nem mintha sokat számítana), ezt pedig a készítők is érezhették, hiszen szinte minden jelenet egy évszámmal és helymegjelöléssel indít. Viszont esetenként ez csak még inkább összezavarhatja a nézőt, történik ugyanis olyan helyszínváltás is, amikor elvileg sem időben, sem helyben nem ugrunk sehová, mégis kapunk két egymást követő jelenet közé egy évszámot és városnevet, pedig ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Caravaggio képeit és alakjait nézve talán senkinek nem lesz meglepő, hogy a róla készült (amennyire lehet tudni, viszonylag hiteles) életrajzi film is egy elég tömény és nyomasztó élmény. Az élvezhetőségén sokat javított volna egy értelmezhető szerkezetű forgatókönyv és legalább néhány jól kidolgozott karakter, de akit nem annyira a történet érdekel, hanem inkább az, hogy hogyan lehet filmre vinni egy Caravaggio-festményt, az vélhetőleg megkapja is, amit keres. A 18-as karika pedig ne rettentse el a puritánabb érzelmű képzőművészet-kedvelőket, véres és kellemetlen jelenetből van ugyan bőven, de szex például csak mutatóban (és az előzetesbe belevághatóan) van a filmben.