A kamaszkor a személyiségfejlődés legnagyobb krízise. Felnőttként, különösen férfiként, finom szégyenérzettel vegyes nosztalgiával tudom csak felidézni kamaszkori bizonytalanságaimat, gyengeségeimet, botlásaimat. Az elvárások dzsungelében saját identitását még épp csak kapizsgáló ifjúként én is elvesztem olykor. De szerencsére egy biztos pontom mindig volt: az irodalom. A Holt költők társasága ezekről a bizonytalanságokról, eltévelyedésekről regél.

A tavaly 30 esztendős filmnek van egy határozottan romantikus olvasata, amely a bölcsész lelkületű befogadókat lobbanthatja leginkább lángra: a költészet és a szabadgondolkozás szívet melengető sorsfordító hatalma, ahol az irodalom lényegében a saját utam megtalálásának és az azon való elindulásnak az eszköze. Magyartanárként őszintén szólva ez a legkényelmetlenebb, legkevésbé sikerült rétege a filmnek. Az üzenet releváns, csak borzasztóan nehéz az irodalmi szöveg és a mozgókép világát úgy integrálni, hogy ne oltsák ki egymást, hogy egymás tükrében ténylegesen megmutatkozhassanak. Különösen igaz ez a Petőfin, Adyn és József Attilán szocializálódott magyar emberre, akinek Whitman nagyjából annyit jelent, mint a nagymamámnak a Cyberpunk 2077. Az integráció sajnos a Holt költőknek sem sikerül: a mozgókép homályos tükrében alig-alig látszódik az irodalom, amiről elvileg szól. A katarzis mégis, többedik alkalommal is megérkezik a film végén. Úgyhogy megvizsgáltam, hogy MÉG miről szól ez a film.

Szól az egyén, elsősorban a kamasz felé támasztott elvárásokról, a tekintélyelvű, felnőtt világ zsarnoki elnyomásáról. Eleinte nagyon közhelyesen és direkt módon teszi ezt, elég csak a meglehetősen kétdimenziós iskolaigazgató karakterét kiemelni: olyannyira egysíkú a játéka, mint egy közepes tévéjáték átlagos öregurának. Hagyomány, fegyelem, becsület, érdem! Rendben, értem, ő a gonosz, köszönöm. Nagyon hasonló ehhez az egyik főhős kamasz, Neil apjának karaktere is, akinél viszont a saját családjával való kapcsolata ellenpontozza és dúsítja fel a jelentéseket. Közös jeleneteik fiával fokozatosan egyre hosszabbak és súlyosabbak, az utolsónál az édesanya tárgyiasult megjelenése „maxolja ki” kényelmetlenség-érzetünket. Fokozatosan látjuk be mi, nézők is: nincs választásunk, hiszen Te ezt nem érted, fiam. Keserűen ironikus mondat ez, hiszen nála jobban senki sem érti. Bravúros, ahogy a könnyed, kamaszos felnövéstörténet tragikus lélektani drámává lényegül át.

Másrészt szól a poroszos oktatási módszereket elítélő, alternatív, humánus pedagógiai attitűdről, amelyet John Keating testesít meg. Gyakorló magyartanárként megállás nélkül azon töprengek, hogy a tantárgyam szubjektivitása, a generációs különbségek és egyéb száz tényező mellett hogyan tudom izgalmassá és egyben hasznossá is tenni az óráimat. Keating is töpreng és teszi is óráról órára. Robin Williams alakítása attól válik különösen értékessé, hogy a háttérben marad. Mindenki rá emlékszik, a Kapitányra, de ez a film – ellentétben mondjuk a Good Will Huntinggal – egyáltalán nem szól róla. Ez a film egy baráti társaság tagjairól szól, az ő ártatlannak látszó felnövéstörténetükről, ahol az imádott irodalomtanár csak a kezdő lökéseket adja meg. Azok a lökések hitelesek, érzékenyek, de az úton egyedül kell továbbmennie mindenkinek. Ez a háttérbe szorulás eleinte mintha kicsit gátja is lenne a diákok és a tanár között szövődő mélyebb bizalmi kapcsolatnak, de a történet végére válik világossá, hogy a karakter alázata elengedhetetlen része a fiúk átváltozásának. Nagyszerű karakterív.

Végül pedig azt hiszem, hogy a kamaszfiúk metamorfózisa a legszebb és a leghitelesebb cselekményszál a filmben. A kamera mímelt vagy önkéntelen ügyetlenkedései finom összhangban vannak a srácok csetléseivel-botlásaival. A kamaszlét nehézségei sokszor közhelyes vagy sztereotip formában jelennek meg, az ábrázolás egyszerűsége és személyessége, sőt, szinte már intimitása mégis olyan közel visz minket a srácokhoz, hogy a nosztalgia hullámai elmossák a filmnyelvi gyarlóságokat. Mindezt pedig úgy engedheti meg magának a mozgókép, hogy a valódi főszereplője nem egy karakter, hanem az egész baráti társaság! Finom arányérzékkel adagolják a fiúk megéléseit, fokozatos átváltozását, és attól lesz még inkább tragikus a fordulat a végén, hogy bármelyikükkel megtörténhetne. A vágyott hivatást, vagy a saját hangját meglelő, vagy éppen a lázadáson vagy a szerelem megélésén keresztül fejlődő karakterek baráti közösségét a kísérletezés, a kiteljesedés, a megmutatkozás aktusai működtetik. A barlangbeli éjszakai szeánszoknak nem az a lényege, hogy verseket olvasnak fel. Hanem az, hogy megmutogathatják egymásnak, hogy mit látnak a világból, hogy hol is tartanak az identitás meglelésében, hogyan is férfiak ők. Megláttam a Kongó aranyfolyamát / fényleni az erdő fáin át! – skandálják egyre eufórikusabb állapotban a srácok. Fergeteges közösségi élmény, ősi beavatási rítusok hangulatát idézi a jelenet. Ezt a változási folyamatot rögzíti és mélyíti a film végi tragédia, egyik társuk elveszítése is: véget ér az ártatlanság kora.

A Holt költők társasága mai szemmel nézve meglehetősen sablonos és közhelyes filmnek tűnik. Úgy változik át azonban a cselekmény előrehaladása során, ahogyan maguk a főszereplők is: bizonytalan, csetlő-botló fiúból önmagát vállalni és nézeteiért kiállni képes fiatal felnőtt férfivé lényegül át. Habár a „gonosz” tekintélyelvű világ győzedelmeskedik, képesek vagyunk ezzel szembenézni és kiállni egy másik értékrend mellett. Köszönöm fiúk. Köszönöm.