Bo Burnham lenyűgöző elsőfilmje egy mindenkori tizenéves emlékkönyvéből adaptált hiánypótló kollektív flashback a felnövés legszemetebb stációjáról.
Bo Burnham elképesztően érzi és érezteti azt az összetett, egyszerre személyiségromboló és identitásépítő érzelmi, mentális, lelki és fizikai terrort, aminél az abban elmerülők számára nincs elcseszettebb dolog a világon. Ez a terror a 8. osztály. Amikor egy 13 éves, pudingtestű, pattanásos kislány a persona non grata fogalmát kimerítve áll egy medencebuli küszöbén az ébredő hormonkezdeményeiktől meghülyült osztálytársainak tömegétől megrettenve, a néző minden árnyalatát átéli izgatottsággal és szorongással vegyes félelmének. Kayla (Elsie Fisher) erőt vesz magán, megfogja a kertajtó kilincsét, és már szembe is nézne a szociális pánik megannyi formájával, mikor az ajtó megakad. A néző felnevet, ekkor már rég tudja, hogy csodát lát. Ez a nagyszerűen felépített, feszültségtől és érzelmi intenzitástól kirobbanó jelenet olyan stilisztikai truvájoktól hangos (horrorzene, ridegen táguló kubricki kivágat, lassítások), melyek egy átlagos filmben a nézői távolságtartást gerjesztenék, a vitathatatlanul tehetséges stand up komikus (a Make Happy az évtized egyik legjobbja a műfajban) kezei között azonban az empátia könnyed katalizátoraként hatnak. Az Eighth Grade ilyen bravúros jelenetek sorozataiból áll.
Andrew Wehde kamerája egy percre sem szakad el Kaylától, félszubjektív követésekkel, intim arcközelikkel, elveszettségét vagy katartikus szociális feloldódását hangsúlyozó totálokkal ordítja a lány valóságát. Kayla valósága pedig valakinek a múltja, a jelene, esetleg a jövője. Mindannyian voltunk nyolcadikosok. Burnham kollektív flashbacket rendezett egy mindenkori tizenéves emlékkönyvéből, a felnövés legszarabb, legbizarrabb, legzavartabb stációjáról. A nyolcadikosok testük hirtelen őrületével küzdve tévednek el a bizonytalanság, az önutálat, a kiközösítés és kiközösítettség, a magány és a vágyott népszerűség, a szerelem értelmezhetetlen ideáinak, valamint a velük szemben támasztott vagy saját maguk által kreált elvárások aknamezején. Egy nyolcadikos egyik kezével még a tojáshéjat vakarja le a seggéről, a másikkal viszont ma már kurátori precizitással pattintja fel az Instagramra tökéletesre csiszolt szelfijeit.
Burnham filmjében a ragyás vagy emberietlenre sminkelt kisgyerekarcokat szinte minden pillanatban monitorok és okostelefonok kijelzőfénye derengi körbe, Snapchat-filterek és BuzzFeed-kvízek között visszhangoznak röhejesen redukált párbeszédeik, a valós és a kibertér között ingázik megborult identitásuk. Burnham azonban nem társadalomkritikát prédikál, nem oktat ki senkit, a jelenséget könnyűkézzel, remek verbális, szituációs és slapstick-humorral kezeli. Rokonszenves olvasatában a képernyőkbe ragadtság egyaránt hasznos és haszontalan hétköznapi valami, nem pedig az aprónép ópiuma. A vaskosabb kimondatlan gondolatok viszont a jelenetek hátterében súlyos ambivalenciával bújnak meg. Egy manapság mindennapos iskolai lövöldözésre felkészítő gyakorlat során a pad alatt gubbasztó gyerkőcök végignetezik a fiktív mészárlást, Kayla pedig az elsötétített terem morbid intimitását használja ki arra, hogy nem létező szexi fotóival zseniálisan sután kérkedjen a suli legmenőbb hülyegyerekének.
Ahogy Kayla és osztálya bevonul egy középiskolai nyíltnapra, az „igazi” tinik egy másik világ ijesztő és csábító szörnyeiként röhögnek rajtuk. Beszédes kép ez: az általános iskola és a középiskola kontextusai közé baromira nem lehet egyenlőségjelet tenni. Az Eighth Grade nem egy újabb Lady Bird. Persze, jó film volt az is (ahogy azok is, amiket szépen elismételt), de Burnham hiánypótló alkotása fontosabb. Egy elveszett nyolcadikos kislány kaotikusan, koordinálatlanul, bénácskán, ártatlanul kibomló érzései és gondolatai kapcsán nyilván könnyű cinikusan benyögni, hogy az általános iskola is csak egy múló életszakasz, de ezt beadni rohadékság egy 13 évesnek, aki percenként hal meg és támad fel az őt körbeölelő egzisztenciális gányban.
A legközelebb Kayla torokszorító, gyomorba vágó és szívmelengető kálváriájához A család kicsi kincsében (Little Miss Sunshine) hasonlóképp érzékenyen, de közel sem ilyen mélyrehatóan ábrázolt Olive metaforikus családi utazása áll. Kayla azonban szerető-aggódó, önzetlen imádnivalóan infantilis édesapjával (Josh Hamilton) a háta mögött is hatványozottan bizonytalanabb és elesettebb karakter nála, noha a YouTube-csatornájára feltöltött motivációs beszédei – „Hogyan legyünk magabiztosak?” – ennek ellenkezőjét sugallják az internet arctalan néptömege felé (a videók nézettsége amúgy a nullához konvergál). A két Kayla közti kontraszt bús és mégis felemelő: önterápiája egy eszes, majdhogynem tudatos, de tapasztalatlan lánykát sejtet, aki a valóságban minden erőlködése ellenére sem képes még önmaga ideáltipikus másává válni. A világháló áldásos félhomályában másokon segítve próbálja megérteni fénysebességgel változó életét, csupán mímelve a vágyott identitását. Az irány azonban egy kis segítséggel, pár kisebb-nagyobb tanulságos traumát követően jó lesz, a film vége felé közelítve pedig egyre nagyobb mosoly ül ki a néző arcára, ami aztán pár napig még ott is marad.
A filmet a görnyedt kis vállain cipelő Elsie Fisher – aki a forgatás miatt épp a 8. osztály második felét hagyta ki – páratlanul őszinte, kitárulkozó, minden rezdülésében átgondolt, lenyűgöző alakításával éri el, hogy a gyermekség és a tinédzserség közt húzódó senkiföldjén vele együtt lélegezzünk, sírjunk és nevessünk. Fisher sebezhető, szorongó, önmarcangoló, nagyokat remélő-álmodó karakterét soha nem emeli el a földtől: Kayla nem hős, csak egy tök átlagos 13 éves kiscsaj. A filmtörténet legszerethetőbb, legcsodálatosabb, legigazibb tök átlagos 13 éves kiscsaja.
