A tanítónő egy végletekig elvitt tehetséggondozás története, ahol a mentorált akaratlanul is ráébreszti mentorát arra, hogy az reménytelenül tehetségtelen.

Városi legenda vagy sem, a köztudatban úgy hírlik, hogy Wolfgang Amadeus Mozart első zeneműveit hatévesen komponálta. Apja egy érseki udvar muzsikusa volt, így hamar felismerte fiában az isteni tehetséget. Önjelölt mentorként mindent megtett, hogy Mozart a lehető legjobb oktatásban részesüljön és mai fogalommal élve valóságos turnékat szervezett fiának Európa-szerte. A többi már történelem. Mindazonáltal felmerülhet a kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha Mozart apukája egy botfülű orvos, aki a művészetekre megvetően legyint és inkább bevezeti fiát egy orvosi egyetemre. A tanítónő némi költőiséggel élve Mozart két apjáról szól: arról az apáról, aki komolyan vette a professzionális tehetséggondozást és arról a hipotetikus apáról, aki a racionalitást szem előtt tarva, gyakorlatiasabb pályára terelte fiát.

A történet középpontjában Lisa Spinelli (Maggie Gyllenhaal), egy középkorú tanítónő áll, aki nulladik osztályos gyerekekkel foglalkozik. Lisa a magánéletben anya és feleség, valamint amatőr költő. Szabadidejében verseket ír és költészet-órákra jár. Férje roppant támogatónak bizonyul, azonban úgy tűnik, hogy lelkes műkedvelő neje nem éppen kiemelkedő tehetség. Egy nap Lisa felfigyel az óvodában az egyik kisfiúra, amint az egy rövid versikét szaval. Kiderül, hogy a mindössze 5 és fél éves Jimmy (Parker Sevak) saját költeményét recitálja. A tanítónőt lenyűgözi a vers egyszerű, könnyed szépsége és elhatározza, hogy Jimmy eltántoríthatatlan mentora lesz.

Mivel Jimmy még csak tanulgat írni, Lisa próbálja meg írásban rögzíteni a gyermekzseni alkotásait, akit talán túlzás tudatos alkotónak nevezni, hiszen Jimmy elsősorban még mindig egy kisfiú, aki játszani szeret és nem a költészetről elmélkedni. Lisa ellenben egyre törtetőbb tehetséggondozónak mutatkozik. Sara Colangelo filmjében a két szereplő közötti dinamika korántsem a megszokott dramaturgiai sémákat használja fel: mentor és mentorált viszonya nem szenvedélyes tisztelet-gyűlölet-szeretet körforgást ír le, mint ahogy azt például Damien Chazelle Whiplash c. filmjében láthattuk. Ennek egyik oka, hogy tulajdonképpen Lisa rendelkezik az alulrendelt pozíciójával, elvégre ő csupán műélvezőként képes jelen lenni és nem alkotóként. Mégis, felnőttként azon igyekszik, hogy Jimmy gyermekként megértse azt, mennyi potenciál rejlik benne. A tanítónő megkerülhetetlen problémája az, hogy nemcsak Jimmy, de annak családja, közvetlen környezete sem érzi a tehetséggondozás szükségességét úgy, ahogyan Lisa. Az álmodozó nő viszont tele van határtalan ambíciókkal és egy jó adag sznobizmussal is azzal a racionális világgal szemben, amely sokkal jobban értékeli a biztonságos megélhetés megteremtését, semmint műalkotások megteremtését.

Sara Colangelo, aki nem pusztán rendezőként, de forgatókönyvíróként is jegyzi a filmet, ézékeny portrét fest erről az önmagában csalódott nőről, akinek legkényesebb tragédiája az, hogy dilettáns és nincs meg benne az a fránya X-faktor, így folyamatosan azzal a hatalmas szakadékkal harcol, ami számára a műélvező és műalkotó között feszül. Maggie Gyllenhaal minimalista, apró gesztusokba kódolt játéka további árnyalatokat ad hozzá karakteréhez, aki a film játékideje alatt nem a szerethető, gondoskodó tanítónő szerepében állapodik meg, hanem sokkal messzebbre megy, amikor kényelmetlen szánalmat és félelmet vált ki a nézőből.

A tanítónő annak ellenére, hogy legfőképpen költészetről szól, képileg kevésbé látszik költőinek, mint Jim Jarmusch Paterson c. filmje (ami ugyancsak az amatőr költészetet veszi górcső alá), beállításai ritkán mozdulnak el a kísérletezés, absztrakt keretek irányába. Mindazonáltal ez a kissé kihasználatlan, lapos operatőri hozzáállás kellőképpen kihangsúlyozza, hogy ki is valójában a film főhőse. Hiába Jimmy a titokzatos prodigy, a történet végig Lisával és az ő pragmatikus szemléletével tart. Lisa bizonyos szempontból azt a tipikus középiskolai tanárt idézi, aki majd szépen elmondja a diákoknak, hogy mire is gondolt az a költő, így félő, hogy tanácsai, tanítási módszerei inkább csak ártanak Jimmynek, hiszen akaratlanul is kiölheti belőle a kreativitás spontaneitását.

Colangelo filmjében a legizgalmasabb az, hogy a néző nem képes egyértelműen eldönti, hogy kit válasszon Mozart „két apja” közül: Lisát, a végletekig, törvényszegésig elmenő tehetséggondozót vagy Jimmy apját (és környezetét), aki úgy gondolja, hogy a művészetből nem igazán lehet megélni és épp ezért más útra kell terelni az ifjú géniuszt. Bár megvannak a szépséghibái – az operatőri munkán kívül néha a dramaturgiai fordulatok is nehezen csúszhatnak le a mozinéző torkán –, de fontos kiemelni, hogy A tanítónőt nem egyszerűen megnézni kell, hanem végignézni, mert a játékidő utolsó negyede nem kevés meglepetést tartogat.