Jim Jarmusch könnyed, üdítően vicces ujjgyakorlatában a költészet az élet sója. Az összetevő, amelynek hiányában a szerelmes odaadással készített cheddaros-kelbimbós pite is nehezebben csúszik.
A deklaráltan dilettáns Jim Jarmusch legendás vámpírösztöneitől hajtva ezúttal arra vállalkozott, hogy egy ízig-vérig patersoni történetet vigyen a nagyvászonra. Paterson, New Jersey New Yorktól mintegy órányi autóútra fekvő kisvárosa a múltban Allan Ginsberg, William Carlos Williams költőóriások és más tehetségek melegágya volt. A valóságból kiindulva, s mindazt megfejelve Jarmusch a Patersonban megalkot egy fikciós alakot, a címszereplő költőt, aki a hely nevét viselve méltán képviseli a város hírhedten poétikus szellemét.
Paterson (Adam Driver) kékgalléros költő, foglalkozását tekintve buszsofőr, aki szabad pillanataiban fókuszáltan pontos, s mégis pehelykönnyű verssorokat körmöl jegyzetfüzetébe. Olykor magának való, szótlan, de mégsem magányos figura, aki ugyan kedveli a társaságot, de ő maga ritkán keresi. Szerelme, Laura (Golshifteh Farahani) szintén művészlélek: fest, dekorál, harlekin-gitáron játszik, muffinokat süt és finomságokat főz. A belső világra összpontosító Patersonnal ellentétben sugárzó, szangvinikus, termékeny nőfigura, aki napról napra újabb drapériával, mintázattal s textillel hozakodik elő: valósággal lubickol az enteriőrök és exteriőrök újabbnál újabb változatainak alkotó kiteljesítése közben. Ám a ház még így sem lenne teljesen színes a harmadik fél, Marvin, az angol bulldog nélkül, aki (egyes kritikusok szerint túlságosan is) gyakran lopja el a show-t a szerelmespár elől.
A Paterson apró történetei, történései, s különböző szituációinak, részleteinek, rétegeinek variációi hét napba vannak belesűrítve. A cselekmény Paterson napi rutinjának ismétlődései köré épül, arra, ahogy reggel felkel, elindul a garázs felé, ahonnan a busszal kigördülve naphosszat szállítja az utasokat, majd hazamegy, vacsorázik, s miközben Marvint napi sétára viszi, betér a helyi kocsmába egy sörre. Mindennek szüneteiben körmöl és fogalmaz. Az epizodikus szerkezet és a cselekményváz redukáltsága leginkább Jarmusch korai munkáira emlékeztet. S valóban: az izolált, lebegő tér-időbe ékelődő párbeszédek, kommunikációs zsákutcák, s véletlen találkozások Jarmusch legjobb abszurd jeleneteivel vetekszenek, olyan helyszíneket, s remekműveket idézve fel, mint a Mistery Train (1989) éjszakai Memphis-perifériája, vagy az Éjszaka a Földön (1991) mulatságos New York-i utcaképe. Kisebb akciókkal találkozhatunk, de csakis a cselekmény peremén: azokban az abszurd szituációkban, amelyek egyben a film legsziporkázóbb pillanatai.
A Paterson azonban korántsem nosztalgikus visszafordulás, vagy visszatérés a rendező korai filmjeinek bevett megoldásaihoz. Jarmusch, és a hozzá hasonló kreatív auteur-rendezők nem szívesen ismétlik újra korábbi filmjeik bevett megoldásait. A Paterson valódi titka nem a történet hiányában rejlik, ám mégis e hiány következményeként érthető meg leginkább. A Paterson sajátossága abban rejlik, ahogy a szerelmi történetből teljesen kivonja a konfliktust. Itt-ott marad egy kis, idővel elsimuló, tragikomikus felhangokat mutató, de összességében inkább parodisztikusnak ható (és a szerelmi viszonyt nem érintő) drámai elem, és ahogy említettem, a cselekmény perifériáján történnek kisebb akciók (szerelmi visszautasítást követő színpadias és hatásvadász, egyúttal fenomenális hatást keltő gyilkossági kísérlet). De nincs párbaj, vagy összeütközés, a szereplők közötti viszonyok végeredményben nem változnak a cselekmény során.
Csakhogy az idő, hát, igen, az idő ritmusa minden, csak nem hétköznapi Paterson városában. És a patersoni idő ritmusát és sűrűségét épp azok a versek szabják meg, illetve szavatolják, amelyeket Paterson körmöl és olvas fel szinte megállás nélkül. Ezek szó szerint nem mindennapi versek, mert zárójelbe teszik a mindennapokat. Motívumaik a hétköznapokban gyökereznek, mint a gyufásdobozon a megafon formájú betűk, s mégis más, hangosabb, élénkebb, elevenebb tartományok felé terelik a figyelmet. Csodálatos élmény hallgatni Adam Drivert Patersonként, miközben Ron Padgett (ő a filmben szereplő költemények valódi szerzője) verseit olvassa.
Noha Jarmusch több korábbi filmjében is kitüntetett szerepet töltött be a költészet (ennek a két legszebb és legteljesebb példája nyilván a William Blake költészetéből merítő Halott ember [1995], és a Hagakure szamuráj filozófiáját inzertekkel megidéző Szellemkutya [1999]), a Paterson ezt a viszonyt mégis teljesen új, korábban nem látott szintre emeli. Óriási, a film szövetébe ékelt inzerteken láthatjuk a szavakat, miközben Paterson tolmácsolásában megszólalnak a versek, s halljuk őket, miközben munkába menet vagy jövet gondolkozik rajtuk. A szekvenciákon átívelő versmondás ritmusának hatását ugyanakkor még tovább növelik a különféle vizuális átúsztatások, gyorsítások, és egymásra fényképezések. Vagyis a Patersonban a hétköznapi idő tapasztalata legtöbbször inkább transzformált és szublimált.
A cselekmény konfliktusmentessége, illetve az akciók periferikussága, valamint a transzformált, gondosan megszűrt, sűrített idő együtthatása egészen sajátszerű dologhoz vezet. A szereplők, akciók, részletek, textúrák a Patersonban nem egymás ellen tartanak, inkább egy kondenzált, planetáris időben, együttállásban mozognak, akár a bolygók, amelyek mindvégig ugyanazt a távolságot tartják egymás között. A patersoni idő nem a cselekmény kibontását célozza meg, hanem hogy körbejárjuk ezt a planetáris komplexumot, amelyben a bolygókhoz – különféle színekként! – versek, szövetek, ételek, illatok tartoznak. És amelyek olykor szinte egymástól elválaszthatatlanul szövődnek egybe, mintegy Paterson és Laura szerelmét, vagy a város couleur locale-ját jelenítve meg. Akár egy festmény.
