Jarmusch, aki nemrég ünnepelte a 61. születésnapját, New York avantgárd művész-zenészvilágába csöppenve kezdett el filmkészítéssel foglalkozni a nyolcvanas években. Első filmjei elválaszthatatlanok ennek a szubkultúrának az életérzésétől és zenei világától, amelynek éppúgy része a graffiti, a rap, a break, mint a keleti filozófia, a latin-amerikai zene vagy éppen Tom Waits new wave és blues sanzonjai. [első rész itt]
Nem véletlen, hogy ebből a világból választja első alkotásaihoz a szereplőket is. John Lurie a Florida, a paradicsom után a Törvénytől sújtva hármasában kap helyet Tom Waits és Roberto Benigni társaságában, emellett pedig zeneszerzőként is közreműködik első filmjétől, a Permanens vakációtól kezdve a soron következő három alkotásában (Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva, Mystery Train). Iggy Pop a Halott ember, Tom Waits a Törvénytől sújtva egyik kulcsfigurája, ezt követően pedig egy közös jelenetben – nem kevés iróniával – alakították saját magukat a Kávé és cigaretta Valahol Kaliforniában című jelenetében, ami önálló rövidfilmként 1993-ban megnyerte a Cannes-i filmfesztivál rövidfilmprogramjának Aranypálma-díját.
A zene, a beszéd és a csend egyenrangú szereplői Jarmusch filmjeinek, melyek középpontjában sokszor a kommunikációra, a másik ember tökéletes megértésére való képtelenség áll. „A nyelv problémája a legszomorúbb és a legszebb dolog a világon” – mondja az alkotó, akinek munkái gyakran a nyelv filozófiai kérdéskörét boncolgatják. A nyelv esetlegessége annak a lenyomatát őrzi, hogy az egymás érzéseiről, gondolatairól elérhető ismereteink csak korlátozottak és hipotetikusak lehetnek. Emellett viszont a bölcsesség és a művészi önkifejezés eszköze is. Emiatt állhat elő például az a misztikus szituáció a Halott emberben, hogy a brit iskolában taníttatott indián William Blake költészete miatt szegődik a clevelandi könyvelő mellé szürreális utazása során.
A Florida, a paradicsomban van egy jelenet, amiben az egyik szereplő mondani akar valamit a másiknak, de végül mégsem szólal meg. Jarmusch egy interjúban azt mondta, hogy ez az egyik kedvenc pillanata a filmből, mert a néző ekkor szembesül a két karakter közti feszültséggel. Még akkor is, ha semmi sem került explicit módon kimondásra, a kommunikáció mégis megtörténik kettőjük között. A kommunikáció ugyanakkor a képek és a nézők között is zajlik. Az üres terek és a csend, egyszóval a hiány minden Jarmusch-film egyik meghatározó motívuma és témája egyben. „A szünetek tényleg fontosabbak számomra, mint a szavak” – mondja az alkotó. „A nyugodt pillanatok, amikor az emberek nem mondanak semmit, gyakran sokkal fontosabbak, mint a dialógusok. Mert… ez igaz az életben.” A valóságban a beszélgetések teli vannak csendes pillanatokkal, amelyek gyakran többet fejeznek ki, mint maguk a szavak.
A feszültség magyarázata a legtöbbször az, hogy az emberek nem tudnak mit mondani egymásnak, ezért amikor a verbális kommunikáció zajlik, akkor is beszédesebb interakció folyik kettejük között ezzel párhuzamosan az arckifejezések és gesztusok nyelvén. Ez az ellenpontozás a verbális és a metakommunikatív szint között sok esetben a komikum forrása Például Tom és Iggy jelenetében: Tom megsértődik Iggyre, aki megjegyzi, hogy egy dal sincs Tomtól a kévézó zenegépében. Tom arcára kiül a gyerekes sértődöttség, ami hamar pontot tesz az amúgy sem túl oldott hangulatú beszélgetés végére. Amikor elfogynak a szavak, még pár percig ülnek némán egymás mellett, zavartan kortyolgatva a kávéjukat, majd Iggy távozik, Tom pedig marad és rágyújt még egy cigarettára. A Jack megmutatja Mag-nek a teszla-tekercsét című epizódban ennek a dramaturgiának viszont épp az inverze jelenik meg. Jack és Mag hosszú, feszült pillanatokig nem szól egymáshoz, a kommunikáció, a beszélgetés azonban itt egyre inkább feloldja a feszültséget és közelebb hozza egymáshoz a szereplőket. „Néha szeretek olyan filmeket nézni, ahol az emberek csak ülnek és nem mondanak semmit” – mondja Az irányítás határaiban (2009) az egyik szereplő. Jarmusch filmjeiben sok a beszéd, épp ezért a csend mindig fontos dramaturgiai határpontot jelez a jeleneteken belül. A Kávé és cigaretta tizenegy kétszereplős jelenete egy-egy dialógust ábrázol színpadias stílusban. A helyzet, a körülmény mindig adott: két ember „összefut”, hogy megigyanak egy kávét (vagy teát) együtt, és elszívjanak mellé egy cigit. Egy, a hétköznapi életből kiragadott, megszokott kulturális viselkedési forma ez, ami banalitása mélyén sok feszültséget hordoz.
A nyelv rétegei között lappangó feszültséget még inkább kidomborítja az, amikor különböző nyelvet beszélő emberek kísérelnek meg kapcsolatot teremteni egymással. Az egyik legkedvesebb és leghumorosabb példa erre talán az Éjszaka a Földön második, New York-i epizódja, amiben Yoyo-nak, a született amerikainak sikerül kifognia élete minden bizonnyal legviccesebb taxisát a keletnémet bohóc, Helmut személyében, aki legalább olyan gyengén beszél angolul, mint amilyen rosszul vezet. Az út végére mégis egyfajta kölcsönös szimpátia, némi túlzással barátság alakul ki a két idegen között – nincs szükség közös nyelvre ahhoz, hogy jól megértsék egymást. „Tanulj meg angolul!” – kiáltja Helmut után Yoyo, de vele együtt szinte biztosak vagyunk abban, hogy ez nem fog megtörténni… A mély emberi kapcsolatoknak nem feltétele a közös nyelv megléte. Jarmusch filmjeinek egyik fő tanulsága, hogy az emberi kapcsolatok ennél sokkal misztikusabbak. Gyönyörű példa erre a Szellemkutyából a címszereplő és a francia fagylaltárus barátsága, ami hihetetlennek tűnik addig a pontig, amíg a néző nem látja a saját szemével, hogy – bár maguk sincsenek mindennek teljesen tudatában – a francia franciául, az amerikai angolul mondja ugyanazokat a mondatokat. Hasonlóan a Halott ember furcsa párosához, a két ember viszonya itt is túl van a szavakon, és egy mélyebb, spirituális szintre kerül át. A két-három szereplőre megkomponált kamaradrámák, amik Jarmusch filmjeit alkotják, folyamatosan az emberi kapcsolatoknak arra az alapvető paradoxonjára világítanak rá, hogy egyszerre vagyunk nagyon közel és nagyon távol egymástól. Azok a ritka pillanatok, amikor sikerül közel kerülnünk egymáshoz, az élet értelmét adó apró csodák.
Jarmusch valószínűleg azért rakja tele filmjeit távolról érkezett, külföldi karakterekkel, hogy más perspektívából, idegen szemmel mutassa be azt, amit a saját környezetükben, a saját kultúrájukban élők esetleg már meg sem látnak. Egy közösség minden tagja nagyjából azonos fogalomkészlet, kódrendszer szerint tájékozódik az adott kultúrában. Szüleinktől és a társadalomtól generációról-generációra öröklődő sémák szerint tanuljuk meg látni a világot. Egy külföldi, aki nem rendelkezik azzal a szabálykészlettel, amivel az ott élők, ezért képes észrevenni olyan „lényegtelen”, apró részleteket, amelyek mellett az adott kultúrában élők elsétálnak, vagy amelyet már rég elfeledtek.
A Florida, a paradicsom háromszereplős drámájához hasonlóan, a Törvénytől sújtva cselekményében szintén a két amerikai figurához csatlakozó európai jelenti az akció motorját, vele kezdődik el a tulajdonképpeni történet, és hozzá kapcsolódik a csodás véletlen, a fordulat is a dramaturgiai szerkezetben. Ahogyan Willie és Eddie számára a magyar lány, Zack-nek és Jack-nek a mindig jókedvű, különös kis alak jelenti az „egzotikumot”, egy másik világ különös varázsát. Az olaszt a közösségben való régimódi, naiv hite és a tradíciókba vetett megrendíthetetlen bizalma teszi nevetségessé, szeretetreméltóan komikussá, ugyanakkor ez az, ami átsegíti az életen. „Ugyanaz a bizalom, amely abban nyilatkozik meg, ahogy a nyelvet próbálja meg elsajátítani, egy maga által szerkesztett szótár segítségével, és a lehető legintenzívebben használni” – írja Kovács András Bálint. „Robertón kizárólag azért nevetünk, mert ebben a világban jelentőséget tulajdonít a kultúrának, és mert megpróbál kommunikálni ott, ahol már vége minden kommunikációnak.”
Jacques Lacan szerint az elidegenedés a szubjektivitásból következik. A nyelv a társas együttélés legfontosabb eszköze, a kommunikációban használt jeleink azonban szükségképpen esetlegesek és viszonylagosak. Nem alkalmasak arra, hogy explicit módon kifejezzék a másik ember számára, hogy mit érzünk, mit gondolunk. A kommunikáció ezért szükségszerűen mindig szubjektív és végső soron kudarcra ítéltetett, amint azt jól példázza a Mystery Train japán turistáinak, Junnak és Mitzukonak a beszélgetése. Mitzuko azt feltételezi, hogy a fiú azért nem mosolyog soha, mert szomorú. Megpróbálja felvidítani: grimaszokat vág, majd vicces mutatványt hajt végre a lábujjával és az öngyújtóval. Jun arca ennek ellenére merev és ugyanolyan unott marad. Végül Mitzuko megkérdezi: „Boldogabbnak érzed már magad?” Mire Jun: „Már eleve boldog voltam.” A szürreális dialógus nagyon közel áll a valósághoz, ha mélyebben belegondolunk abba, hogy saját elképzeléseinken kívül semmi sem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy felfogjuk, mi lehet a másik fejében. Jarmusch filmjei – a nyelv problémáinak előtérbe helyezésével – azt sugallják, hogy saját szubjektív képzeteink jelentik számunkra a valóságot, ez azonban elégtelen a többi ember megértéséhez. Hogy ne vesszünk el végleg a szolipszizmus útvesztőiben, ezért is mondhatja (és ez az álláspont nagyon is közel áll Jarmusch-hoz) Ludwig Wittgenstein: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
Felhasznált irodalom:
Kovács András Bálint: „A törvény csele – Jim Jarmuschról.” Filmvilág 1989/06 36-41. old.
Shapiro, Jane: „Stranger in Paradise.” In:Jim Jarmusch Interviews. (szerk.) Ludvig Hertzberg, University of Mississippi Press, 2001,154-165. old.
Wittgensten, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. (ford.) Márkus György, Akadémiai Kiadó, 1989, 90. old.
