[kritikaíró pályázat] Jim Jarmusch egy olyan minimalista komédiát tár elénk három felvonásban, mely 26 év után is átütő erővel bír. A történet egyszerű, és olyannyira jellemző a rendezőre: néhány „senkivel” nem történik semmi. És mégis, Jarmusch-nak sikerült egy olyan művet alkotnia, mely magába szippantja az embert, és csak nehezen engedi el.
Bár a film tempója messze elmarad a forgószélként elrohanó hollywoodi filmekétől, a fanyar, ironikus humor és a (leginkább nyelvi) félreértések sorozata gondoskodik arról, hogy ne merüljünk álomba a képernyő előtt, a magyar vonatkozások pedig egészen szívmelengetőek. A jazzvirtuóz John Lurie Willie-t alakítja, akit valaha Bélának hívtak, és magyarul beszélt, mostanra azonban ízig-vérig amerikai, és főállású életművész. Lotte néni sikeresen a nyakába varrja unokatestvérét, Évát (Bálint Eszter), aki most érkezett Budapestről, és kicsit még töri az angolt (valami okból viszont a magyart is). A lány úgy csodálkozik rá Amerikára, mintha Willie lepukkant lakása helyett valóban New York csillogásába csöppent volna. A színen feltűnik Eddie (Richard Edson), Willie zakkant barátja is, aki szinte-szinte át tudja hidalni a különbségeket a két rokon között.
Évának azonban mennie kell, Clevelandbe költözik Lotte nénihez, és egy „virslireszterantban” talál munkát. Egy év múlva azonban megérkeznek a fiúk is némi kártyán szerzett pénzzel és egy kölcsönautóval, hogy kimentsék a fagyos és rém unalmas városból, ahol a rádióként daráló, magyar ajkú Lotte néni szinte felüdülésnek számít.
A következő állomás Florida, ahol azonban semmi sem felel meg az elvárásoknak, és a dolgok sem úgy alakulnak, ahogy azt hőseink elképzelték. Nem sokkal másabb az élet itt, mint New Yorkban, a lóversenyek és a magány itt is éppúgy jelen vannak, mint otthon, de ugyanígy a csodák és félreértések is – a végkifejlet akkora véletlen, hogy szinte megrendezettnek hat.
A nyilvánvalóan alacsony költségvetés semmit nem vesz el a film értékéből, sőt, inkább hozzátesz. A cselekmény annyira kicsi, hogy egyetlen kamerával problémamentesen át lehet adni, a díszlet egyszerűsége, a fekete-fehér képek üressége pedig arra ösztönöz, hogy minden apró részlet felkeltse a figyelmünket. A filmzene, mely szintén John Lurie keze munkája, annyira diszkrét, hogy szinte észrevétlen marad. Újra meg újra elhangzik azonban Screamin’ Jay Hawkins slágere, az I Put a Spell on You, mely Éva életének meghatározó dala, és természetesen az őrületbe kergeti Willie-t.
Jim Jarmusch mesterien ragadja meg a saját skatulyájában mozgó kisember életét, aki számára a világ is beszűkült. New York mindössze egy lakás és két utca, Cleveland egyetlen látványossága a befagyott és hóval borított Erie-tó, és Florida sem több egy motelnél és egy elhagyatott tengerpartnál. A történet csendes, karaktercentrikus és elgondolkodtató: másfél óra után egyetlen benyomással maradunk – az élet tényleg furcsább, mint a Paradicsom.
