Az amerikai függetlenfilm története 4. Az amerikai függetlenfilm története 4.

A 80-as évek: Új utakon, Hollywoodon innen és túl

Az amerikai függetlenfilm története 4.

Az amerikai függetlenfilmről szóló sorozatunk legutóbbi részében a forrongó 60-as és 70-es évekről volt szó, most pedig a nyolcvanas évekkel, az akkor megjelent új médiumokkal, a Sundance-intézménnyel, Spike Lee-vel, Gus Van Santtal, Soderbergh-gel és Jarmusch-sal folytatjuk.

A 80-as években a filmipart érintő legszembetűnőbb változás az olyan új médiumok, mint a házi mozicsatornák (az HBO, majd később a Turner Super Station, a TNT, az American Movie Classics és a Bravo) megjelenése, valamint a házi használatra gyártott, eleinte igencsak borsos áron kínált, ám a nyolcvanas évek végére már az amerikai háztartások kétharmadában megtalálható videokészülékek jelentették. Ez utóbbiak nyomán gombamódra szaporodtak a videotékák, melyek, a mozicsatornákkal együtt, komoly tömegeket hódítottak meg.

Sokan a nyolcvanas éveket a „videoválság korának” aposztrofálják, ám tulajdonképpen a mozicsatornák és a videotékák kínálata nemhogy végzett volna a mozival, hanem azokat az embereket is visszaszoktatta a filmnézésre, akik, kinőve a mozibajáró korosztályból, a karosszékből szívesen követték nyomon az ily módon „utánvetített” filmeket. A videoválság nemhogy legyőzte volna a mozit, hanem megnövelte a filmek iránti igényt, hiszen a videotékák és a mozicsatornák szinte korlátlan felvevőpiacot kínáltak. Jócskán megnövelték az emberek filmétvágyát, szélesítve közönségtáborát is. Ez az egyre növekvő, különböző korú és társadalmi helyzetű közönség ugyanis a filmeknek sokkal szélesebb spektrumára mutatkozott befogadónak, mint a multiplexek nézőserege. Nemcsak a közönség, de maguk a multiplexek is egyre több filmet igényeltek. Valamivel mindig ki kellett tölteni az őszi és tavaszi „holtidényt”, így alacsonyabb költségvetéssel készült, független produkciók is felkerülhettek a mozik műsorára.

VHS-kazetta

Némileg ellentmondásosnak tűnhetett az előző részben említett Steven Spielberg-interjú, miszerint éppen az Új Hollywood kasszasikerei segítették a függetlenfilmek felemelkedését, vitathatatlan azonban, hogy a stúdiók képtelenek voltak annyi csúcsfilmet készíteni, amennyire a multiplexekben igény lett volna, az így keletkezett hiány kitöltésére pedig kapóra jöttek a független produkciós cégek gyártotta szerényebb költségvetésű és ennek következtében a stúdiók és a forgalmazók számára jóval kisebb kockázatot jelentő alkotások. Arról nem is beszélve, hogy a Hollywood zárt világán kívülre rekedt alkotók a gyártásban végbemenő változások hatására átalakult független produceri rendszernek köszönhetően esélyt kaptak a bemutatkozásra, a nézők egy rétege pedig vevőnek mutatkozott a friss szemléletű, a megszokottól eltérő produkciókra. Ennek köszönhetően fedezhette fel az amerikai mozik közönsége a feketék szószólójaként elhíresült Spike Lee-t a Nola Darling (She’s Gotta Have It, 1986) és a Szemet szemért (Do The Right Thing, 1989) című filmjeivel. Ily módon került a nézők elé az azóta kultrendezővé vált David Lynch Kék bársonya (Blue Velvet, 1986), vagy Oliver Stone Szakasza (Platoon, 1986), melyben a Vietnámot megjárt háborús veterán keményen bírálta az ott tapasztaltakat – és magát a háborút. A Warner Brothers gondozásában készült és igencsak megszépített, művi, sőt már-már giccsesnek mondható befejezésű 1982-es Szárnyas fejvadászt (Blade Runner) is bemutathatta végre 1991 szeptemberében Ridley Scott – az általa eredetileg elképzelt befejezéssel, rendezői változatban. Az új változat a bemutató két hete alatt olyan sikert könyvelhetett el, hogy a stúdió végül abba is belement, hogy ezt a változatot is megjelentessék videokazettán.

David Lynch: Blue Velvet / Kék bársony, 1986

A független produkciókkal együtt szaporodtak a független produkciós cégek, ám a forgalmazás tekintetében továbbra is függő helyzetben maradtak az akkorra csak tovább erősödő stúdióktól, mint a Paramount, a Warner Bros., a Universal Pictures, a 20th Century-Fox, a Disney és a Columbia Pictures. Megjelent ugyan a független filmekre szakosodott Miramax is, de ekkoriban még nem képviselt jelentős hatalmat a nagyok hegemóniájában.

A nyolcvanas évek függetlenfilmjének egyik legkiemelkedőbb alakja az afroamerikai Spike Lee, akinek a már említett Nola Darling című filmje valóban független produkciónak tekinthető, melyet az Island forgalmazott. Mind a szabados életet élő fekete nőről és három szeretőjéről szóló Nola Darling-ra, mint a Szemet szemértre igaz, hogy látványban és az elbeszélés szerkesztésében ugyanúgy újítónak mutatkozott, mint abban, ahogyan ráirányította a figyelmet a feketéket érintő fontos társadalmi kérdésekre. Nem csoda, hogy egyhamar a közönség és a kritikusok kedvencévé vált, sőt a Nola Darling Cannes-i sikere következtében az európai közönség is megismerhette a radikális, sőt nem egyszer rasszistának bélyegzett rendezőt, akinek filmjei a következőkben egyre jelentősebb anyagi támogatást élveztek. Ezeket ugyan továbbra is Lee saját produkciós cége, a Forty Acres and a Mule készítette, a viszont finanszírozásról és a forgalmazásról olyan nagy stúdiók gondoskodtak, mint a Universal – a Szemet szemért és a Dzsungelláz (Jungle Fever, 1991) esetében – vagy a Warner a Malcolm X (1992) esetében.

Spike Lee a Nola Darling / She's Gotta Have It című filmben

A nyolcvanas években tulajdonképpen két járható út kínálkozott egy névtelen függetlenfilmes előtt: vagy megelégszik a névtelenséggel és a szerényebb nézőszámmal, megtartva magának a kiváltságot, hogy bármiféle megfelelési kényszer nélkül szabadon kísérletezzen a filmes formanyelvvel, valamint az elbeszéléssel, újrafogalmazva annak Hollywood írta szabályait; vagy konzervatívabb eszközökkel dolgozva felkelteni valamely jelentős stúdió figyelmét és megnyerni támogatásukat, így biztosítva azt, hogy a mondanivalójuk a lehető legszélesebb közönségréteget szólítsa meg. Spike Lee meglehetősen újítónak mutatkozott és ugyanakkor sikerült tekintélyes nézőtábort gyűjtenie, viszont a stúdiók támogatta filmjei esetében a költségvetés nagyságával egyenes arányban csökkent film-formanyelvi és dramaturgiai kísérletező kedve. Népszerűvé válása után Lee – mint oly sok más függetlenfilmes rendező – megengedhette magának, hogy a megszokottól jóval eltérőbb, kisebb költségvetésű darabokkal rukkoljon elő, mint a Girl 6 – A hatodik hang (Girl 6, 1996), Ha megy a busz (Get on the Bus, 1996), 4 Little Girls (1997) és A komédia királyai (Kings of Comedy, 2000). Nem véletlen tehát, hogy Tommy Lott az oly találó „crossover black independet” (Hillier xiii) jelzőt ragasztotta rá, mivel Lee-nek sikerült elérnie, hogy széles körben ismertté és elismertté váljon (és ebben a legnagyobb stúdiók segítették), ugyanakkor megtartotta a védjegyévé vált, nemegyszer radikálisnak bélyegzett témaválasztását és megközelítését, melyhez formai újítás társult.

A függetlenfilm egyik legnagyobb lehetősége abban rejlett, hogy végre azok a társadalmi rétegek is megjelenhettek a vásznon és szóhoz juthattak, akiket – a feketékhez vagy a homoszexuálisokhoz hasonlóan – azelőtt hollywoodi filmekben csak marginális és többnyire erősen sztereotipizált formában láthattunk. Így kapott kiemelt figyelmet Gus Van Sant is, aki a Mala Nochéval (1986) került az érdeklődés középpontjába (Van Sant nem mellesleg Tarr Béla filmművészetének nagy rajongója és követője, 2002-es Gerry című filmjét bevallottan a magyar rendező elbeszélésmódja és hosszú beállításai inspirálták). Tüzetesebben megnézve Gus Van Sant alkotói pályafutását a fent említett Mala Noche-tól a Gyógyszertári cowboy-on (Drugstore Cowboy, 1989) és az Otthonom, Idaho-n (My Own Private Idaho, 1991) keresztül az eléggé kommerszre sikeredett Good Will Hunting-ig (1997), nem is beszélve a stúdió felkérésre készített és igencsak vitathatóra sikeredett 1998-as Psycho remake-ről, jól látható, miként hozta a rendező számára az egyre nagyobb ismertség a nagyobb költségvetésű, ám a stúdiók jelenlétének köszönhetően sokkal konvencionálisabb lehetőségeket. Ugyanez figyelhető meg a mai napig magát függetlennek valló Steven Soderbergh-nél is, aki nem egy nyíltan vállalt közönségsikernek szánt darabja (mint például a Mint a kámfor (Out of Sight, 1998), az Erin Brockovich – Zűrös természet (Erin Brockovich, 2000) vagy a parádés szereposztású Ocean’s Eleven, tripla vagy semmi (Ocean’s Eleven, 2001) és folytatásai mellett a mai napig videokamerát ragad, hogy olyan szuperalacsony költségvetésű filmeket készítsen, mint a Buborék (Bubble, 2005) vagy a The Girlfriend Experience (2009), melyek sokkal közelebb állnak Soderbergh 1989-es sikerfilmjéhez, a Szex, hazugság, videóhoz (Sex, Lies and Videotape), mely nemcsak a pályakezdő rendezőt, de a filmet először bemutató Sundance Filmfesztivált is berobbantotta az amerikai (és nemzetközi) köztudatba.

Gus Van Sant: Mala Noche, 1985

Ettől kezdve a nagyobb stúdiók is felfigyeltek a Robert Redford által már korábban pártfogásba vett, a hófödte Wasatch hegység lábainál megtartott kis fesztiválra. A Utah államban évről évre megrendezett esemény Amerika függetlenfilmes Mekkája lett, melynek ma már több szponzora van, mint az Oscar-díjnak és nem egy nagynevű rendezőt indított el pályáján. Redford azzal a szándékkal hozta létre a Sundance Institute-ot ebben az Isten háta mögötti kis bányászvároskában (pár évvel később elvállalva a hasonló törekvésű kis fesztivál támogatását is), hogy a hollywoodi stúdióknál hiába kopogtató tehetségeknek is lehetőséget biztosítson a bemutatkozásra. Akkoriban még maga Redford próbálta becsalogatni az embereket a mozikba, most viszont már egy ideje az okozza a legnagyobb problémát, hogy Park City egyre nehezebben bírja a Sundance Filmfesztiválra érkező érdeklődők tízezreit. Redford nem győzi hangoztatni, hogy még őt magát is meglepte, hogy mekkora jelentőségűvé nőtt ez az egykor kis baráti vállalkozásnak induló esemény – a mögötte álló Sundance Institute-ról nem is beszélve, mely egész éven át foglalkozik forgatókönyvíró-, rendező-, operatőr-, és zeneszerző-palántákkal. A Sundance Filmfesztivál legfontosabb erénye azonban mindig is az volt, hogy a szólásszabadság nevében, cenzúrázatlan formában engedett teret a mind témafelvetésükben, mind ábrázolásmódjukban merész alkotásoknak, nem egy rendező pályáját indítva el ezzel, ugyanakkor felhívta a stúdiók és a forgalmazók figyelmét is a független alkotásokban rejlő üzleti lehetőségekre. A Szex, hazugság, videó áttörése után a nagy stúdiók kisebb, kifejezetten a függetlenfilmre szakosodott alvállalatokat hoztak létre, melyek képviselői a fesztiválokon kutattak a következő „nagy durranás” után, sőt nem egyszer már a gyártásnál beszálltak némi tőkével, mint például a Fox Searchlight (a Fox függetlenfilmekre specializálódott egysége) Peter Cattaneo Alul Semmi (The Full Monty, 1997) című filmjének gyártásába.

Steven Soderbergh: Sex, Lies, and Videotape (Szex, hazugság, videó)

Sokan a Szex, hazugság, videó sikerétől datálják a függetlenfilm felemelkedését, míg mások – engem is beleértve – azt vallják, hogy Soderbergh-et legalább 5 évvel megelőzve Jim Jarmusch már elindította a függetlenfilmek felvirágzását. Jarmusch második nagyjátékfilmjével, a csupán 110 000 dolláros költségvetéssel készült Florida, a Paradicsommal (Stranger than Paradise) írta be magát 1984-ben az amerikai függetlenfilm úttörőjeként a filmtörténetbe. A dedramatizálás és a holtidő mestere 1986-ban elkészítette a Törvénytől sújtva (Down by Law) és 1989-ben a Mystery Train című filmeket, új utat mutatva ezzel az amerikai filmesek következő generációi számára, akiknek köszönhetően méltán nevezhető a kilencvenes évek időszaka nemcsak Hollywood, de az amerikai függetlenfilm aranykorának is.

(Folyt. köv.)

Irodalom

  • Atkinson, Mike: That’s Entertainment. Sight and Sound, volume 17 Issue 4, 2007 április.
  • Gomery, Douglas: Az új Hollywood. Új Oxford Filmenciklopédia 1996, Glória Kiadó, 2007.
  • Hillier, Jim: American Independent Cinema. British Film Institute, 2001.
  • Pines, Jim: „Spike Lee”. Új Oxford Filmenciklopédia 1996, Glória Kiadó, 2007.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Szemet szemért

    Színes vígjáték, filmdráma, 120 perc, 1989

    Rendező: Spike Lee

  • Nola Darling

    Színes és fekete-fehér vígjáték, romantikus, 88 perc, 1986

    Rendező: Spike Lee

  • Szex, hazugság, videó

    Színes filmdráma, 100 perc, 1989

    Rendező: Steven Soderbergh

  • Florida, a paradicsom

    Fekete-fehér vígjáték, filmdráma, 89 perc, 1984

    Rendező: Jim Jarmusch

  • Mala Noche

    Színes és fekete-fehér filmdráma, 78 perc, 1985

    Rendező: Gus Van Sant

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola