Az idei TIFF már hagyományos HBO-napjának egyik legnagyobb dobása a Sundance-t is megjárt Chuck Norris vs. Communism című doksi volt, még az esti bulit is ilyen tematikával szervezték. A filmnek mondhatni könnyű dolga volt a TIFF-en: egy cinefilről szól, cinefileknek. A mindenkiben rejlő cinefil-gyermeknek.
Nem véletlenül említek gyermeket: a téma az átkosból ered, amikor a mostani fiatal felnőtt generáció életeinek legszebb éveit töltötte. Ezeket az éveket tették még szebbé az akkor még nehezen hozzáférhető/beszerezhető filmélmények, főleg a hollywoodiak. Mindenki tudja, miről van szó: az össze-vissza, nézhetetlenné másolt videókazettákról, amiket ki tudja honnan lopott és hogyan tákolt lejátszókon néztünk, egy blokklakás vagy egy falusi kultúrotthon (legtöbbször fekete-fehér) bolházó tévéje elé zsúfolódva, izzadtan, jobb híján a képekre koncentrálva. A román anyanyelvű közönségnek nagyobb szerencséje volt: az ő nyelvükön szólalt meg Irina Nistor, Hollywood ideiglenes romániai helytartója, a voiceover-messiás, akinek hangja újramesélte, interpretálta, sőt szinte adaptálta az amerikai zsánerfilmeket (és nemcsak: Keresztapától zsé-kategóriás horror-sci-fikig mindent). Mi, erdélyi magyar kölkek, így még románul is tanulhattunk volna, ha nem a robbanások és a csókok érdekeltek volna minket inkább.
Generációs történet ez, és pont ezért borzaszóan személyes téma: mindenkiben akkora nosztalgialavinát képes elindítani, hogy tényleg csak össze kell gyűjtögetni őket. Így is indul a film: romániai személyiségek (nem is csak feltétlenül filmesek) lelkesen nyilatkoznak gyerekkorukról, filmfogyasztási szokásaikról, ezeknek személyiségük formálódására tett hatásáról. Ilyen lelkendező beszélő fejek közé iktatják be az alkotók Irina Nistor és a titokzatos Zamfir úr történetét, akik – a film témájának megfelelően természetesen csak hangban – regélik el, hogyan is zajlottak pontosan ezek a szigorúan titkos és piszkos ügyek a 80-as évek közepétől kezdődően. Ezeket a sztorikat egy elég ritkán használt, inkább híradókból megszokott módszerrel illusztrálják, ún. „re-enactment”-ekkel, így kapja meg végre Nistor asszony a maga fiktív mását Ana Maria Moldovan színészenő személyében, a titokzatos háttérembert pedig Dan Chiorean kolozsvári színész alakítja. A történet filmbe illően kalandos: Zamfir rájött, hogy kihasználhatja (exploitation!) a veszettül cinefil Nistort, aki szorgalmasan fordította neki angolról a filmeket. Hangalámondással elkészített egy mesterpéldányt, amit majd Zamfir sokszorosított és szétjuttatott az egész országba, egy kiterjedt hálózaton keresztül (a végén már 360 VHS-másolóval rendelkezett). S mindez a szeku orra alatt. Talán megtűrve, talán támogatva? Mindenesetre nem expliciten tiltva, hiszen az akkori elvtársak is meglehetősen habzsolták a Nistor hangjával ellátott „kontrabandás” kazettákat. A szép az, hogy a kommunizmus nyomorának kellős közepén ez a pasas egy igazi, tökéletesre csiszolt kapitalista bizniszt épített fel, az emberek kulturális szomjúságát kihasználva (exploitation!).
Ha már személyes történet, akkor hadd fogjam én is (még) személyesebbre: én is ebből a generációból származom, az én agyamba is örökre beleégett Irina Nistor hangja. És épp ezért volt reveláció, amikor a nyolc évvel ezelőtti TIFF-en hirtelen megszólalt valahonnan mellőlem a teremből. A közönségből. (Ha nem tagad ki a Kedves Olvasó, akkor még az akkori blogposztot is belinkelem ide.) Akkor esett le, hogy ennek a nőnek ez nem csupán egy piszkos meló volt, vagy megélhetési overdubbing, de még csak rendszerellenes mozgalmárkodás sem. Ő tényleg a filmek szeretetéből csinálta, és ezt erősíti meg ez a dokfilm is, sőt, ezt erősítette meg ő maga is, amikor a film vetítése után az eszeveszetten tomboló, mondhatni rajongóiból (de legalábbis padawanjaiból) álló közönséghez szólt a Köztársaság (Florin Piersic) moziban. És ezért lesz (marad) végtelenül szimpatikus Irina Nistor, ez a férfit és nőt egyaránt újranarráló szinte androgün hangikon, az amcsi filmek belső, román lelkiismerete (káromkodásokat pl. soha nem fordított!), a gyűrött szalagok védnöke.
A film legnagyobb húzása az, hogy egész a végéig képes kihúzni azt a pillanatot, amikor végre a közönség is megtekintheti az arc nélküli hangot: a végén felbukkan személyesen Nistor is, Zamfir úr is, sőt még a velük dolgozó szekus is. És noha a filmben nem konkrétan kimondott, de megszellőztetett premissza – miszerint ezek a filmek, illetve ez a „mozgalom” aktívan hozzájárult volna a kommunizmus bukásáshoz – talán-talán egy picit túlzásnak tűnik, addigra már a néző kilóra meg van véve, és ezt is elfogadja. Hiszen olyasmire épít az alkotás, ami mindenkinek a legnagyobb kincs: a gyerekkori emlékeire. Arra a korszakra, amikor belezúgtunk a filmekbe, még úgy, szaggatott, bolhás, nyávogó hangú VHS-kazettákról is. Arról a korszakról, amikor még hittünk az amerikai hősökben, amikor a filmek varázslatot jelentettek. És nem ezt próbáljuk visszakapni minden egyes alkalommal, amikor beülünk a mozi sötétjébe?
És hogy miért Chuck Norris? Hát mert ő osztja a nullát és ha tojás kell neki, felnyit egy csirkét, meg persze ő tudja a pi utolsó számjegyét is. De még neki is szinkronra volt szüksége.
