Sorozatunk befejező részében a jelenkor független (és nemcsak) produkcióira leselkedő veszélyekkel (vagy éppen lehetőségekkel) foglalkozunk: mit hozott és mit visz az internet?
Aranykor után teljes összeomlás?
A kilencvenes évek nem csak üzleti szempontból tekinthető mind Hollywood, mind a függetlenfilm aranykorának. Példázza azt is, hogy békében élhet egymás mellett a David Bordwell által megafilmnek nevezett, gigászi költségvetéssel készült, és még annál is nagyobb hasznot hozó stúdióprodukció (Titanic, 1997) – melyekhez újjáépített megaplexek dukáltak – a kisebb, de jelentős költségvetésből gazdálkodó független alkotással (pl. Gary Ross: Pleasantville, 1998), valamint az európai művészfilmes hagyományokat követő alkotással (Todd Haynes: Safe / Elkülönítve, 1995). Nem volt hiány a jellegzetesen amerikai, elsősorban személyes problémákra összpontosító indie filmekből sem (Billy Bob Thornton: Sling Blade / Pengeélen, 1998), de feltűntek az ötletes, szinte semmi ráfordításból született kasszasikerek (Daniel Myrik, Eduardo Sánchez: The Blair Witch Project, 1999), miközben a szókimondó, radikális (David O. Russell Spanking the Monkey-ja, 1994) is nézők elé került, de a különböző etnikai- és társadalmi csoportokat megcélzó alkotások (Rose Troche: Go Fish / Fogd ki a párod, 1994) is közönségre leltek.
Ha hozzátesszük, hogy az ezredfordulón 38 000 mozi működött az Egyesült Államok területén, a Sundance Filmfesztiválon pedig csak úgy nyüzsögtek a függetlenekre szakosodott gyártó- és forgalmazó cégek képviselői, hogy innen is válogassanak a jelentős mennyiségű vetítő terembe, idillinek tűnik a helyzet. A Miramax, az Orion, a New Line Cinema, később pedig az ez utóbbi alegységeként önállósult Fine Line és a Disney által 1999-ben megvett Miramax utódcége, a The Weinstein Company ügynökei gyakorta még a vetítés véget érte előtt rohantak a mosdóba, hogy onnan hívják főnökeiket, ha sikert szimatoltak, a licitálások során pedig a csillagos ég volt a határ. Lee David Zlotoff Spitfire Grill című 1996-os filmje rekordáron, 10 millió dollárért kelt el, a Miramax pedig még ennél is többet, 11 milliót kínált a Happy, Texas-ért (r. Mark Illsley, 1999)!
Álomszerűnek tűnhetett hát a 90-es évek filmes szcénája, viszont ha valami túl szép, ahhoz, hogy sokáig tartson, az rendszerint nem is tart sokáig – és az álomból bizony keserű ébredés következett. A kevesebb, mint egy évtized alatt végbement változásokat, az internet és a pénzügyi összeomlás hozta válságot jól tükrözi, hogy az 2009-es év rekordeladása az An Education című filmért kért 3 millió dollár volt a Sundance-en. A filmekre specializálódott jogász-üzletember Craig Emanuel szerint elmúltak már azok az idők, amikor a forgalmazók egymást túllicitálva próbálták megkaparintani a függetlenfilmek jogait, hogy aztán a kritikusok és a hírverés segítségével egyszerre 25-50 vetítőteremben játsszák azokat. Nem az a fő kérdés, hogy egy-egy film 1 millió vagy 5 millió dollárért kel el, hanem, hogy mennyivel kell még a forgalmazónak megfejelni ezt az összeget, és mindebből mennyi térül majd meg neki. A függetlenfilmeknél pedig a mai napig számolni kell azzal, hogy a megtérülés mértéke és esélye jóval alacsonyabb, mint a stúdiófilmek esetében. Maradt tehát a függetlenfilm évtizedes problémája: a forgalmazóra találás; mert ez esetben sokkal több költség hárul a forgalmazóra a hatványozott kockázat miatt – hogy nemcsak profitot nem termel, de még a bele fektetett pénzt se hozza vissza a film.
Az internet: barát vagy ellenség?
A világháló terjedése okozta probléma igencsak sokrétű és a filmesek szempontjából nem is mindig nevezhető egyértelműen problémának. Egyrészt a világháló remek hírverési lehetőséget biztosít a filmeseknek (a legjobb példa erre a már sokat emlegetett The Blair Witch Project internetes beharangozója). Ugyanakkor a kalózfelvételek terjesztésével jelentős összegektől esnek el a produkciós cégek és a forgalmazók egyaránt. A függetleneket ezt különösen sújtja, mivel náluk a bevétel is jóval szerényebb, így a veszteség érzékenyebben érinti őket, mint a stúdiókat – ugyanakkor a világháló kínálta alternatív terjesztési lehetőségeknek köszönhetően könnyebb közönségre találniuk. Meglehet, hogy éppen a világhálón történő terjesztésnek köszönhetően kap újabb erőre a filmvilág és növekszik meg újfent az emberek filmes étvágya, mint annak idején a videó-, a házi mozicsatorna- és a DVD-piac indulásakor; új, eddig sosem látott távlatok nyílnak az online filmforgalmazásban, de a filmszínházak fennmaradása még mindig kétséges. Az internet okozta káosz legnagyobb vesztesei kétségtelenül éppen a mozik, melyek száma drámai módon csökkent az utóbbi években, a látogatottságuk pedig annyira visszaesett, hogy főként a pattogatott kukorica és az üdítők eladásából tartják fenn magukat. A DVD-piac sem tesz jót nekik, mivel a bemutató után 10-12 héttel már DVD-n is elérhetőek a filmek. A nézők közül egyre többen gondolják úgy, minek reszkírozni egy mozis kiruccanást, annak összes járulékos költségével, egy olyan filmért, amely lehet, hogy messze elmarad a várakozástól – ha annak kalózváltozata már legtöbbször a bemutatóval egy időben ott kering a neten, pár hét múlva pedig már kiváló házimozi-minőségben akár a fotelből is élvezhető. Ennek köszönhetően napjainkban egyre inkább a megafilmek (Avatar), s azoknak is többnyire a 3D-változatai uralják a mozik kínálatát.
A függetlenfilmek pedig, beleértve az amerikaiak többségét, a különböző kulturális alapok által támogatott művészmozik kínálatát gyarapítják, tovább erősítve azt a tévhitet, hogy a függetlenfilm minden esetben egyenlő az amerikai művészfilmmel. A 90-es években megélénkült forgalmazói érdeklődés az amerikai függetlenpiac kínálata iránt ugyancsak alábbhagyott és ez nem csak kizárólag a gazdasági válságnak köszönhető. További problémát jelent a forgalmazóknak a fesztiválokon mára már elfogadottá vált HD-formátum. Amerikában elsősorban a dokumentumfilmek, mint például a Peter Freidman és Tom Joslin készítette Silverlake Life: The View from Here (1993) segítették elfogadtatni a közönséggel is a médiumot. A forgalmazóknak azonban a mai napig gondot okoz a formátum, ezért nem egyszer kockázatvállalás helyett, inkább magukra vállalták a 35mm-es filmre való átírás költségeit. Ez csak tovább gyarapította az egy filmre fordítandó kiadás mértékét, csakúgy, mint az, hogy mozikat és kedvező vetítési időpontokat találjanak nekik.
Low budget után no budget trend
A „függetlenfilm” címkéje nem feltétlenül jelent alacsony gyártási költségeket, ám a jelen gazdasági helyzetben jelentősen elszaporodtak a fillérekből előállított, mindenféle stúdió és forgalmazói behatást mellőző, a szó legnemesebb értelmében vett független alkotások. Az angolszász szakirodalom által low budget-nek nevezett filmeknek általában a 2 millió dollárnál kevesebből készült produkciót nevezik, a pár ezer, esetleg pár tízezer dollárból készült filmeket no budget filmként szokás emlegetni, de akadnak olyanok, akik ennél is kevesebb pénzből gazdálkodnak. A no budget egyik legjobb példája az előző részben említett Jonathan Caouette-film, a Tarnation 2003-ból, mely 300 dollár alatti büdzséből készült, vagy ugyanabból az évből a 3 (!) dolláros költségvetéssel készített rövidfilm, a This Is John, Mark és Jay Duplass rendezésében. A Duplass testvérek pályáját elindító rövidfilm, a konyhájukban készült, egyik haverjuktól kölcsönkapott videokamerával, és puszta heccből küldték be a Sundance Fesztiválra. Állítólag amikor a rövidfilmprogramért felelős kurátor felhívta a Duplass testvéreket, jól el is küldték melegebb éghajlatra, mert azt hitték, valamelyik barátjuk ugratja őket, hiszen hogyan is érdekelhetné az elsőszámú függetlenfilmes eseményként nyilvántartott fesztivált egy olyan film, amit a már említett körülmények közt dobtak össze alig húsz perc alatt. Pedig a filmjük valóban bejutott a Sundance-re és a Duplass testvérek azóta is a fesztivál és a közönség kedvenceinek számítanak, ami természetesen nem jelenti azt, hogy könnyű dolguk lenne a forgalmazókkal, hiszen hiába imádta a fesztivál közönsége a The Puffy Chair-t (2005), a forgalmazók nem törték össze magukat egy sztárok nélkül forgatott, nem kifejezetten művészi módon fényképezett párkapcsolati drámáért.
A forgalmazók egy része tönkrement, és még a legnagyobbaknak is komoly veszteségekkel kell számolniuk, így az új évezred első évtizedének a végére megtanulták, hogy azért, mert 1989-ben a Szex, hazugság, videó kasszasiker lett, még nem jelenti azt, hogy ezt az utat kell járniuk, sőt, vigyázniuk kell, mert ez a film is inkább csak az „egy fecske nem csinál nyarat” tételt igazolta. Attól, hogy egy műnek sikerül elkapnia az adott kor hangulatát és valami olyan életérzést megfogalmaznia, amivel a közönség is azonosulni tud, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy bevett mintává válhat. Ha nem tanulták ezt meg a stúdiók, a Szelíd motorosok sikerén felbuzdulva, az annak a mintájára készült filmek bukásaiból, a Szex hazugság, videó utáni veszteségek garantáltan óvatosságra késztették őket.
Ismerd a közönséget, a piac szabályait, és gondolkodj!
A 2008-ban elhunyt színész-rendező Sydney Pollack fogalmazta meg az egyik, függetlenfilmeseknek tartott Sundance-műhelymunka során: ahhoz, hogy valaki a filmszakmában hosszútávon sikeres legyen, „szem előtt kell tartania a fogyaszthatóságot”. A filmek esetében ez a közönség megnyerését jelenti, melyhez elengedhetetlen a magas szintű szakmai tudás, a kreativitás és a gondolatiság. Ez választja el a dilettánsokat a művészektől, a középszert a kiemelkedő tehetségtől, az öncélúságot a másokkal is megosztott mondanivalótól, kijelölve azt, mire is emlékszik majd a néző még évek múltán is. „Nem az a kérdés, hogy filmet tud-e csinálni, mert ma már mindenki tud filmet csinálni. A kérdés az, hogy tud-e gondolkodni. Az utcán, ha valaki meg akar rúgni egy kutyát, ott is filmrendezőbe botlik” – nyilatkozta a 2010-es cannes-i Filmfesztiválon Jancsó Miklós, Mundruczó Kornél Szelíd teremtésének sajtótájékoztatóján. Jancsó szavai jól illenek a mai függetlenfilmes szcénára, hiszen a modern technika vívmányainak köszönhetően ma már valóban mindenki számára elérhető álom a filmkészítés, az viszont eltérő, hogy mennyi gondolatiság, kreativitás és filmes látásmód szorult valakibe; hogy vajon képes-e az internetes közösségi portálokon szerveződött baráti társaságok mellett egy szélesebb közönségréteget is megszólítani, netán fesztiválok és forgalmazók érdeklődését is felkelteni. Se szeri, se száma a filmes felhívásoknak, különféle mobilszolgáltatók és egyéb cégek tekintik reklámlehetőségnek ezt is, az ambíciózus, önjelölt Tarantino-palánták pedig örömmel küldik be legújabb pár perces zsengéiket.
A rövid filmetűdök elkészítésére biztató felhívások a hajdani filmklubos közösségi filmnézés helyett a közösségi filmkészítést erősítik. Az Egyesült Királyságban volt is példa már arra, hogy a MySpace-en szerveződött kis közösség írta, választotta ki a rendezőt, válogatta a szereplőket a filmhez, akiknek a meghallgatásra beküldött anyaga mindenki számára elérhető volt a világhálón. Így született a Faintheart 2008-ban (r. Vito Rocco). Hasonló, közösségi filmkészítésből született az Awesome; I Fuckin’ Shot That! (2006). Adam Yauch rendezőnek az az ötlete támadt, hogy egy Beastie Boys-koncerten a nézőtér különböző részeiben lévő közönség néhány tagja kezébe videokamerát adott és azok felvehették a koncertet – és amit maguk körül tapasztaltak. Így került bele merő véletlenségből néhány híresség, köztük Ben Stiller is a képbe, akit észrevett az egyik szemfüles videós – sőt a koncert után még egy röpke interjút is sikerült kicsikarnia a sztártól, hogy teljesebb legyen a rendhagyó rockumentary.
A Sundance-en is egyre több a „ragadj kamerát és mutasd meg nekünk” felhívás, mely mind szélesebb körű megnyilvánulási lehetőséget biztosít. A szelekció pedig elsősorban a fesztivál kurátoraira és a közönségre van bízva. Az internet ugyanis fórumot biztosít mindenkinek, a napról napra növekvő számú filmes események programszervezői pedig ebben a bőségzavarban segíthetik a közönség figyelmét felhívni bizonyos alkotókra. A filmesek – vagy filmes ambíciókat dédelgető lelkes amatőrök – az így kitágult piacnak köszönhetően eddig nem látott lehetőséget kapnak.
Ami az évtizedek során nem változott
Legyen bármekkora is a költségvetése, a benne szereplő hírességek vagy éppen névtelen szereplők száma, egy biztos: a független filmkészítők érdeklődésének középpontjában továbbra is a személyes történetek állnak. Talán ez lehet a túlélésük kulcsa is, hiszen a mai napig ezek a személyes történetek adják az indie-filmek zömét, melyek épp személyes voltuk miatt lesznek olyan univerzálisak, hogy a legváltozatosabb nemzetiségű és összetételű közönség képes azonosulni velük. Ezt képviselik a kétezres évek új, független rendezői is, mint Miranda July, Noah Baumbach, Tom McCarthy, Jason Reitman, Brad Anderson, Rebecca Miller, Jared Hess, Jesse Epstein, Nicole Holofcener, és még sorolhatnám: többségük a Sundance Institute-ban sajátította el a forgatókönyvírás és a filmkészítés mesterségét. Az, hogy ők mennyire alkotnak maradandót, leginkább majd az idő dönti el. „Ez a függetlenfilm már nem az a függetlenfilm, amit mi a 80-as években annak neveztük, sőt, amit mi csináltunk. Ha Derek [Jarman] látná, csak mosolyogna” – nyilatkozta Tilda Swinton, a Derek Jarmanról készített dokumentumfilm producere 2008-ban. A függetlenfilm valóban szerteágazó, többféleképpen értelmezhető kategória, mely számos változáson ment át az évtizedek során, filmtörténeti jelentősége viszont kétségbevonhatatlan.
Irodalom
- Bikácsy Gergely, Hagyomány és megújulás – USA, in Új Oxford Filmenciklopédia 1996, Glória Kiadó, 2007
- Broderick, Peter, DIY=DVC, in Mediawatch’99
- Edinburgh International Film Festival katalógus, 2008
- Geoff, Andrew: Stranger Than Paradise: Maverick Filmmakers in Recent American Cinema, London, Prion, 1998
- Gomery, Douglas: Az új Hollywood, in Új Oxford Filmenciklopédia 1996, Glória Kiadó, 2007
- Hillier, Jim: American Independent Cinema, British Film Institute, 2001.
- Hilmes, Michèle: A televízió és a filmipar, in Új Oxford Filmenciklopédia 1996, Glória Kiadó, 2007
- Inside Sundance Institute; A Magazine for the 2010 Festival, Gramophone in association with Sundance Institute
- Jancsó Miklós: Mundruczó Kornél Szelíd teremtés - A Frankenstein terv-sajtókonferencia, 2010. május 22.
- Nowell-Smith, Geoffrey: A független és a magányos alkotók, in Új Oxford Filmenciklopédia 1996, Glória Kiadó, 2007
- http://en.wikipedia.org/wiki/The_Blair_Witch_Project
- Pierson, John: Spike, Mike, Slackers,& Dykes; A Guided Tour Across a Decade of American Independent Cinema, New York, Hyperion, 1995
- Swinton, Tilda: Derek; sajtóanyag
- Thompson, Kristin és Bordwell, David: A film története, Palatinus, 2007.
