A Disney-stúdió számára a 30-as években ritka szerencsés közelségébe került egymással művészi minőség és szélesebb közönségízlés. A rövidfilmek gazdasági szerepe azonban megrendülni látszott, és Walt Disney felismerte, ideje áttérni az egészestés rajz-játékfilmekre. Az elsőként elkészült Hófehérke és a hét törpe (1937) hatalmas profitot hozott a vállalatnak, nem beszélve arról, hogy mind a kritika, mind a közönség szuperlatívuszokban nyilatkozott róla.
A Hófehérke kijelölte azt az utat, amit a stúdiónak követnie kellett. Ugyan rendszeres jövedelmet továbbra is a rövid rajzfilmek biztosítottak, de a mester a hosszú filmeket tekintette a stúdió alkotó fegyvereinek.1 A Hófehérkéből befolyt hatalmas összegeknek köszönhetően lehetőség nyílt egy gondosan megtervezett új stúdió létesítésére, ami többek között azért volt szükségszerű, mert a Los Angeles-i épületekben már igen szűkösen fértek el a dolgozók, akiknek létszáma a sikert követően egyre gyarapodott. Amikor felépült a komplexum, néhány művész embertelenül tökéletesnek találta az új berendezést, és visszavágytak a régi stúdió épületeinek és felszereléseinek kuszaságába. Azonban senki nem kételkedett abban, hogy Disney egy ideális és minden szempontból tökéletes környezetet igyekezett biztosítani a stábnak.2
Az örömittas Walt Disney belefogott három – tartalmát és stílusát tekintve különböző – nagyfilmbe, melyek közül a Fantázia bizonyult a legambiciózusabb vállalkozásnak. Mickey egér csillaga leáldozóban volt, ami Waltot mélységesen elszomorította. 1938-ban úgy határozott, vázlatokat készít Goethe A bűvészinas című költeményéhez, és főszereplőjévé teszi kedvencét. Az anekdota szerint nem sokkal ezután egy összejövetelen találkozott Leopold Stokowskival, a Philadelphiai Szimfonikus Zenekar karnagyával, akinek beszámolt tervéről. Stokowski rajongott a Disney-filmekért, és felajánlkozott, hogy levezényli a Dukas által koncertdarabbá átdolgozott művet. A kiváló karnagy el volt bűvölve a stúdióban látottaktól. Javasolta Disneynek, hogy készítsen egy nagyfilmet, amelyben a vásznon látható mozgást különböző zeneművek inspirálják. És Disneynek szárnyra kapott a fantáziája.3
Nyolc, sokak által ismert és szeretett komolyzenei művet választottak ki. Az animátorok egyedül azt az utasítást kapták Disneytől, engedjék, hogy a zene inspirálja és vezesse őket. Számára a zene mindig is vizuális élményt jelentett, ezért lehetett, hogy minden zenemű esetében a hozzá kreált képi világon volt a hangsúly. „Céljában nem volt semmi fennkölt, még csak nem is arra tett kísérletet, hogy a klasszikus zenét közelebb vigye a tömegekhez. Egyszerűen megpróbálta felhasználni a komoly zenét az animáció egyik eszközeként.”4 A permanens improvizálás, amit Disney elvárt az animátoroktól, néha meghaladta képességeiket. Stokowski szerint a „Fantáziát olyan művészek rajzolták, akik semmit nem konyítottak a muzsikához”, de reménykedett abban, hogy képesek lesznek megragadni a zene belső karakterét.5
Ahogy a Hófehérke tökéletesítésére kidolgozták a multiplán felvevőgépet, úgy a Fantázia is hozott technikai újítást. „Walt Disney elégedetlen volt a zenei hangzással, és utasította a hangfelvételi műhelyt, hogy fejlesszenek ki egy multidimenzionális plasztikus hangzást, amely vissza tudja adni egy koncertteremben hallható valóságos előadásét.”6 Az úgynevezett multihang eljárás során a zenét több mikrofonnal vették fel, és ugyanannyi hangszóróval sugározták. A sztereofonikus hatás sikerét növelte, hogy Stokowski karvezetésével minden zeneszámot a Philadelphiai Zeneakadémián rögzítettek. A ceremónia házigazdájának szerepét a neves zenekommentátor, Deems Taylor vállalta, aki nem csak narrátora volt a filmnek, de kiváló zenetudós lévén tanácsadóként is segédkezett. A zenei felvétel költsége meghaladta a 400 000 dollárt.7
A szélesebb filmszalag speciális vetítőgépeket igényelt, ami nehezítette a film vetítési körülményeit, és ezáltal a forgalmazást is. A filmszínházaknak, amelyek otthont adtak a Fantáziának ugyanis egy héttel a vetítés előtt és után zárva kellett tartaniuk, hogy a felszerelést – ami mellesleg 8 és fél tonnát nyomott – összerakják, majd szétszedjék. Minden felszerelés 30 000 dollárba került, és így az RCA mindössze 11-et tudott gyártani belőle.8
A második világháború elvágta a stúdiót a főbb tengerentúli bevételektől. Disney szorult helyzetben volt az ingatag közönség, a nyugtalan bankárok, és különösen az ambícióiban fellépő ellentmondások miatt. A Walt Disney Productions jövedelmének 45%-a tengerentúli országokból származott. A háborúban érintett országok nem fogadták a Disney-filmeket.9
Walt Disney rendkívül izgatott volt a Fantázia vizuális lehetőségei miatt, és azt is látta előre, hogy a képi hatások túlnőnek szerepükön, és a hanghatások rovására mennek.10 Disney experimentális animációjába több hozzávalót adtak a kelleténél. A lebegő absztrakt formák, a mitikus tájak, Mickey Egér ámokfutása, az antropomorfizált kreációk sokasága túlzsúfolt és túl művészien koreografált alkotást eredményezett, ami könnyen megfekszi a gyomrot. Ráadásul a film mintha a mindenséget akarná magába foglalni a prehisztorikus kor bemutatásával, az évszakok illusztrálásával, és olyan bináris oppozíciók megidézésével, mint a fény és sötétség, menny és pokol, káosz és rend. S a hab ezen a tortán, hogy a befogadást aligha könnyíti a zeneművek közötti narráció, ami egyfelől kellemetlenül rángatja ki a nézőt a diegézisből, másfelől idétlen didaktikájával bosszantóan is hat. Nem meglepő tehát, hogy végeredményben a film inkább hasonlít egy markáns narrációval nem rendelkező némafilmre zenekari kísérettel. Ez a rajz-játékfilm sokkal kevésbé áll közel a magas kultúrához, mint inkább a giccshez.
1941. november 13-án mutatták be a minden értelemben grandiózus művet egy 2000 fős színházban.11 A Fantázia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Eredetisége okot adott az aggodalomra: míg a film haszonélvezője, a stúdió áldozata volt az extravaganciának. Az első szerződéssel nem hozott be annyit, hogy fedezni tudja a ráfordított költségeket, egyes becslések szerint hét év kellett volna ahhoz, hogy megtérüljön a 2 280 000 dollár. A közönség tudott a film létezéséről, de semmi sem motiválta őket, hogy jegyet váltsanak rá, ha mégis megnézték, nem lelkesedtek érte. A kritika vegyesen fogadta a Disney-alkotást. „Sokan vitatkoztak róla, hol éri el a film az ízlés mélypontját.”12 Gyakran nem tudták eldönteni, hogy a film, a zene, vagy a színházi rovat hasábjain fogalmazzák meg kritikájukat.13 „Bosley Crowther a The New York Timesban például azt írta, hogy a film megviseli az érzékszerveket, a színek túl élénkek, és a látvány bosszantóan eluralkodik a muzsikán. De azért kijelentette, hogy a mű filmtörténeti jelentőségű, elsöpri a konvencionális formulákat, megnyitja a filmek előtt a képzeletbeli kalandozások útját...”14
1961-ben Walt Disney így emlékezett vissza a 40-es évekbeli alkotásra: „Ó, a Fantázia! Hát igen, megcsináltuk ezt a filmet, és én nem is bánom. De ha újra kellene kezdenünk, nem hiszem, hogy vállalkoznánk rá.”15
Felhasznált irodalom
- Barrier, Michael: The Animated Man. A Life of Walt Disney. Columbia University Press Berkeley and Los Angeles, 2007.
- Ohmer, Susan: George Gallup in Hollywood. Columbia University Press New York, 2006.
- Schickel, Richard: Walt Disney története. Gondolat, 1972.
- Taylor, Deems: Selected Writings. Routledge, 2007.
- Thomas, Bob: Walt Disney. Egy találékony amerikai. Táltos, 1987.
1 Thomas, Bob: Egy találékony amerikai. 114–314. p.
2 Barrier, Michael: The Animated Man. A Life of Walt Disney. 1–8. p. (saját fordítás)
3 Thomas, Bob: Egy találékony amerikai. 114–314. p.
4 Uo.
5 Uo.
6 Uo.
7 Thomas, Bob: Egy találékony amerikai. 114–314. p.
8 Barrier, Michael: The Animated Man. A Life of Walt Disney. 143–169. p. (s. f.)
9 Ohmer, Susan: George Gallup in Hollywood. 194–203. p. (s. f.)
10 Barrier, Michael: The Animated Man. A Life of Walt Disney. 143–169. p. (s. f.)
11 Uo.
12 Schickel, Richard: Walt Disney története.
13 Ohmer, Susan: George Gallup in Hollywood. 198. p. (s. f.)
14 Thomas, Bob: Egy találékony amerikai. 114–314. p.
15 Schickel, Richard: Walt Disney története. 211–221. p.
