Hemingway úgy gondolta, hogy „senki sem különálló sziget”, azonban Nuri Bilge Ceylan cannes-i nagydíjas Téli álom című filmjének emberi kapcsolatai láttán ennek ellenkezőjéről győződünk meg. Minden ember egy sziget tehát, gondolhatjuk a 196 perces játékidőnek közel a végén, ráadásul egy olyan sziget, ahol barlanglakásba tuszkoljuk a szeretteink iránti empátiát, a megértést és a feltétel nélküli elfogadást, majd hagyjuk, hogy ráhavazzon.
A három főhős mindegyike egyidejűleg okozója és áldozata a jelenségnek. Hiába éldegél tehát látszólag gondtalanul Aydin, az exszínész és szállodatulajdonos feleségével, a fiatal és csinos Nahillal, illetve nővérével, a nemrég elvált és roppant mód unatkozó Neclával, viszonyaik alapvetően problémásak. Gyönyörű táj közepén laknak ők hárman, a kappadókiai Göreme-völgy csúcsos szikláiba vájt házak fölött valamivel, egy ugyancsak félig sziklából kialakított szállodában. Idejük nagy részét a semmittevés tölti ki. Vagyonukat nem annyira a maroknyi vendég biztosítja, mind inkább a szomszéd falvakban szétszórt ingatlanok és bérlőik, még úgy is, hogy egyesekkel néhanapján igencsak meggyűl Aydin baja. Ahogyan most éppen a helyi imámmal és annak börtönből frissen szabadult bátyjával kénytelen szembenézni azt követően, hogy a nagycsalád fizetésképtelensége miatt a tévékészülék és egyéb ingóságok behajtására kényszerült, ügyvédeken keresztül, és ezzel magára szabadította a kis Ilyas haragját. Aydin tehát egyfajta kiskirályként uralja a környéket, mély tiszteletnek, ámde kevés szeretetnek örvend, s maga magát jótevőként tartja számon.
Dolgozószobája falát emlékezetesebb szerepeinek plakátja díszíti: Shakespeare Antóniusz és Kleopátrája, Camus Caligulája, a szállodát pedig Othellónak keresztelte. Hajthatatlan, önpusztító és gunyoros karakterek mindahányan. Amikor éppen nem vitás ügyeit intézi, a helyi lapnak irogat „népnevelő” szándékkal, miközben kénytelen szembesülni nővére keresetlen kritikájával és a némi önállósulásra vágyó neje igencsak lehangoló magányával, melyért őt teszi felelőssé. Mivel képtelen felismerni a sebzett nők egzisztenciális problémáit, megértés helyett cinikus és uralkodó hozzáállással viszonyul hozzájuk, s amint az esős ősz apránként télbe fordul, éppúgy hidegül el a három családtag, egymásnak egymásban való tükröződése sérelmet szül és sebeket fakaszt. Házon belül fellépő konfliktusaikat hosszú, ámde unalomba sosem fulladó párbeszédekben bontja ki Ceylan, melyekhez keretet az immár társalkotójaként szegült Gökhan Tyriaki operatőr precíz és végtelenül türelmes beállításai szolgáltatnak a meleg és intim szobabelsők meghitt narancssárgájában, ahol a néhanapján feltűnő idegeneket betolakodóknak érezzük.
Zárt, haragos világukban az indulatok puha érveléssel bontakoznak ki, csupán az arcok szuggesztivitása árulkodik sérelemről. Haluk Bilginer (Aydin), Melisa Sözen (Nihal) és Demet Akbag (Necla) színészek mesterségük netovábbját nyújtják, a többi előadóművész is hasonlóan remekel. A főhősök magányát, meg nem értettségét, a másikkal szemben őszintén és néha gyarlón kibontakozó önvédelmét, piti hatalomjátékaikat, önzésüket Schubert 20-as zongoraszonátája, de különösen az andantino mozzanat kissé vergődő és végtelenül szomorú hangképei kísérik, a haldokló zeneszerző egyik utolsó, és lemondóan belenyugvó vallomása, amely még inkább lefojtja az indulatokat. Személyes a forradalom, önviláguk bomlik és átalakul, tajtékzik, de – mint minden hasonló és abszolút felismerhető változás – mélyen ül, s a felszínen csupán visszafogott nyomai látszanak. Ebből a szempontból Ceylan filmje alapvető emberi természetünk hű tükre, és ily módon megkerülhetetlen.
Aydin, Nihal és Necla, de Ismail vagy Hamdi is a büszkeség sziklatömbjébe vájják mély érzelmeik kuckóját, és alig vehetők rá arra, hogy onnan kibontakoztassák. Ha mégis kiszabadul, pusztító rombolással feszül a társember hasonló büszkesége páncéljának – ugyanígy viselkedünk mi is, nincs új a török nap alatt, a téma globális. Parabola, nyilván, mint bármelyik film, és éppen ezért szükségszerű az első látásra borzasztó hosszú játékidő. A 196 perc végén, az elégikus végkifejlet pillanataiban, a romantikus regények asztalszakító terjedelméhez hasonló utazás utolsó mozzanatában jobban ismerjük a főhősöket, mint saját magunkat. Ekkor önelemzést végezhetünk, s feltehetjük magunkbaforduló kérdéseinket. A feltétel nélküli elfogadás működik-e a családban? Vagyunk-e elég bölcsek ahhoz, hogy az imént végigbolyongott, és nyilván téves folyamatot önnön taníttatásunkra fordítsuk? Lehetnék-e ennél önzetlenebb? És ha lehetnék, miért nem vagyok?
