Mintha már nem élnél – Hajakava Csie: Plan 75 / A 75-ös terv

2024. június 16. – írta Papp Attila Zsolt

Érzékeny és fontos témát érint A 75-ös terv: a demográfiai válság, az elöregedés, és ezzel összefüggésben a kései „kegyes halál” vaskos problémakörét. A japán rendezőnő azonban elkerüli a kultúrharcos témakezelés csapdáit – filmje elégikus tónusban járja körül az öregség, a magány és az elidegenedés egyéni és társadalmi implikációit.

Álmodnak-e az androidok mesterséges érzelmekről? – Pablo Berger: Robot Dreams / Robotálmok

2024. február 26. – írta Lubianker Dávid

A Robotálmok Sara Varon azonos című képregényének rajzfilmváltozataként mesél a barátság örömeiről és törékenységéről. Pablo Berger Oscar-díjra jelölt animációja ráadásul saját médiumának jellegzetességeit kiemelve csempész némi (ön)reflexivitást a meghitt történetbe.

A magány elviselhetetlen könnyűsége – Ulrich Seidl figuráiról

2022. április 25. – írta Siklódi Lehel

Ulrich Seidl filmjeiben az egyén elmagányosodását kutatja, miközben arra is jut ideje, hogy a maga provokatív megközelítésével tükröt tartson korunk társadalmának. Nézőinek felajánlja a látás, illetve a szembenézés kényelmetlen lehetőségeit, hogy ők a szereplőkben találjanak rá saját devianciájuk rég elfeledett képmásaira. Az így megfogalmazott kritika célpontja az önhazugságukban fürdőző osztrák középosztály képviselői mellett a mindenkori néző lesz.

Képeskönyv az ürességről – Roy Andersson: Om det oändliga / About Endlessness / Történetek a végtelenségről

2020. október 29. – írta Gyöngyösi Lilla

A Történetek a végtelenségről egy, az Ezeregy éjszaka meséi által ihletett pasztell-rémálomban viszi tovább Roy Andersson szélsőségesen kimunkált, cserébe nem túl nézőbarát stílusát.

A holnap határa – Amy Seimetz: She Dies Tomorrow

2020. szeptember 5. – írta Pernecker Dávid

Amy Seimetz kitűnő második filmjében a tudat, hogy a holnap az utolsó holnap, egzisztenciális kórságként terjed. Nem gyilkol, hanem elidegenít és izolál.

Bohóc a betonon – Jacques Tati: Mon oncle / Nagybácsim, 1958

2016. március 9. – írta Németh Szabolcs Előd

A filmtörténet utolsó bohócaként emlegetett Jaques Tatit idejében díjazta az Amerikai Filmakadémia, nem kellett gyorsan, az utolsó percben egy életműdíjjal megvigasztalni.

Túlságosan zajos magány – Charlie Kaufman, Duke Johnson: Anomalisa

2015. december 11. – írta Búzás Anna

Felfoghatatlan, hogy Kaufmannak hogyan sikerült egy bábanimációba rejteni a világ leghumánusabb történetét.

Hűvös valóság – Nuri Bilge Ceylan: Kis Uykusu / Winter Sleep / Téli álom

2015. január 22. – írta Ferenczi Szilárd

Hemingway úgy gondolta, hogy „senki sem különálló sziget”, azonban Nuri Bilge Ceylan cannes-i nagydíjas Téli álom című filmjének emberi kapcsolatai láttán ennek ellenkezőjéről győződünk meg. Minden ember egy sziget tehát, gondolhatjuk a 196 perces játékidőnek közel a végén, ráadásul egy olyan sziget, ahol barlanglakásba tuszkoljuk a szeretteink iránti empátiát, a megértést és a feltétel nélküli elfogadást, majd hagyjuk, hogy ráhavazzon.

Boldog napok – Andrej Zvjagincev: Elena

2011. december 22. – írta Ritter György

Andrej Zvjagincev 2004-es Visszatérés című sajátos apa-fiú(k) mozija az orosz film Tarkovszkij-hagyományát gazdagította. Második munkájában, az Izgnanyijében (A száműzött, 2007) a bűn, a család és a természet adta műve metafizikus pólusait. Az Elenában a sivár lelkű, a családjához ragaszkodó anya történetéhez meglepően csupasz stílust választott a rendező.

Spleen-montázs – Richard Linklater-portré 1.

2011. május 18. – írta Ritter György

A 90-es évek elején berobbant amerikai függetlenfilmes generáció a klasszikus elbeszélés tagadója volt. A függetlenek a konzervatív filmformából nemcsak a kauzális narratívát, de a filmszerű képet is tagadták. Quentin Tarantino és Kevin Smith korai mozijainak állóképeit feszes, abszurd és önreflexív párbeszédek tették „mozgalmassá”. Eme irányzatból – több szempontból is – kiemelkedett filozofikus dialógusaival, popos hangulatával és epizodikus elbeszélésével az austini Richard Linklater.