Amy Seimetz kitűnő második filmjében a tudat, hogy a holnap az utolsó holnap, egzisztenciális kórságként terjed. Nem gyilkol, hanem elidegenít és izolál.
Az már 2012-es első remekének felütésekor nyilvánvaló volt, hogy Amy Seimetz le se sajnálja az expozíciót. A Sun Don’t Shine rémálomszerű bűnszituációjába vetett szerelmesei Seimetz kísérleti filmes stíluselemekkel életre keltett és idegőrlő feszültségtől szétvetett párkapcsolati neo-noirjában elkeseredetten próbálják meg elfogadni saját történetük bizarr magyarázhatatlansággal közeledő végét, miközben a mélyvízbe hajított néző az első perctől fogva próbálja meg összerakni a dekadensen szilánkjaira tört egzisztenciális őrületet. Második, titokban – a tavalyi Kedvencek temetőjéért kapott színészgázsijából – forgatott nagyjátékfilmjében Seimetz a bevezetést, a cselekmény körvonalazását, szereplői bemutatását újfent messzire hajítja. A She Dies Tomorrow bámulatosan zavarba ejtő első húsz percének értelmezése pedig málhás kihívás.
Egy nő nem evilági színekben fürdetett szuperközelije. Arcának mikroszkopikus rezdüléseiben zavart, ijedt értetlenség tombol. Ide-oda téblábol részegen a magányát néma robajjal felerősítő, semmi közepén álló házának tág, üres, sötét tereiben. Amy (Kate Lyn Sheil fantasztikus) holnap meg fog halni. Legalábbis ezt hiszi. Illetve tudja. Meggyőződése pedig szó szerint halálosan komoly. Seimetz elidőzik a világból önmaga szellemeként kiszakadt nő beszédesen céltalan, véletlenszerű, impulzív tettein, miközben a szuicid keserűség szokatlan teátrális szenvedésbe fordul. Ha egy perccel tovább kísérné főhősét összeomlásában, a She Dies Tomorrow egy köldöknézős, öncélú művész-pszichodráma látszatát keltené. De Amy csak a kezdet, a cselekmény emocionális-atmoszférikus kiindulópontja.
Aggódó barátnőjével (Jane Adams) folytatott rövid, tömör, világtemető beszélgetése egyszerre ijesztően konkrét és még ijesztőbb módon nem az: „Holnap meg fogok halni”, „Nem fogsz”, „De igen”, „Nem fogsz”. A barátnő hazamegy, pizsamába bújik, tükörbe néz, stroboszkóp, neonfények, majd pedig a sokkoló rádöbbenés: holnap meg fog halni. Élőhalottként botorkál át testvéréhez (Chris Messina), ahol épp sógorasszonya (Katie Aselton) születésnapját ünneplik baráti körben (Tunde Abedimpe és Jennifer Kim). Jelenetet rendez. Senki nem hiszi el, hogy meg fog halni. Az este végére viszont mindenki azt hiszi, hogy másnap meg fognak halni.
A tudat, hogy a holnap az utolsó holnap, egzisztenciális kórságként terjed. Nem gyilkol, hanem elidegenít és izolál. Aki elkapja, az magára marad. Saját gondolataikkal saját tudatukba, saját kiüresedő életterükbe zárva. Nem fog össze senki senkivel, nincs emberiség, csak egyének vannak. A legbénább és legfeleslegesebb kritikusi fordulat lenne a nyilvánvaló párhuzamot megvonni Seimetz idézőjeles vírusa és a napjainkat meghatározó igazi vírus között (a She Dies Tomorrow amúgy a koronavírus-járvány előtt készült el). Seimetz művének lételméleti fertőzése jóval érdekesebb ennél. A tünetek személyesek, intimitásukban kézzelfoghatók. Valaki megrohamozza a sürgősségit, valaki szakít barátjával, valaki lekapcsolja haldokló apját a lélegeztetőgépről, valaki idegronccsá korcsosul és valaki csak feleségével akar lenni. Valaki zokog, valaki megdermed, valaki mosolyog a közelgő halál árnyékában. De mindenki rohadtul őszinte lesz. A hirtelen elmúlás mindent bekebelező érzete felemészti a hamisat, a burkoltat, az elfojtottat, az elszart időt és felszínre hozza az igazit és az igazat, megnyitva a karaktereket a számvetés utolsó perceiben. Esszéfilm a végtelen sötétség szembesítő erejéről.
Seimetz bátran megy szembe a fertőzés- és vírusfilmek koptatta formulákkal, a megszokott premisszát fonákjára fordítva: nem a végnapok krónikája ez, nem túlélőfilm, a kór terjedésének mikéntje lényegtelen, azzal nem küzd senki, mindez ugyanis érdektelen a szinte abszurd nyavalya nyomában kikristályosodott irreális valóságállapotokkal szemben. Az egyetlen, ami örök és múlhatatlan, az a végesség. Minden és mindenki elhal, meghal, eltűnik. Így kell lennie. Így vagy úgy. Hiába játssza le Amy egymás után rengetegszer Mozart Lacrimosáját (a Mondo Boys feldolgozásában), annak mindig vége lesz. Ahogy a filmben is elhangzik: bármikor a fejünkre eshet egy légkondi. Mindennek megértése a filmben egyszerre pusztít mentális és érzelmi világokat és épít újakat. Seimetz több választ is ad a történetét mozgató megválaszolhatatlan kérdésére. Egyik sem tökéletes és kizárólagos, de mindegyik érthető, átélhető, jogos, és pontosan olyan őszintén emberi, ahogy a kellemetlenségükben is megkerülhetetlen igazságok megkerülése iránti kezdetektől bennünk élő gyáva vágy.
Seimetz experimentális – mondjuk ki: szerzői – stílusában a nem létező szögekből komponált képekkel, atipikus kameramozgásokkal, a kiszámíthatatlanul ingadozó vágástempóval, az epileptikus effektekkel, az árnyak és a színek idegen összjátékával, a jelöletlen flashbackekkel és ellipszisekkel tudatosan absztrahált narratíva a történetet kozmikus-filozofikus jelentéstartalommal bővíti. Egy percig sem csupán önmagukért és önmagukban vannak ezek a majdhogynem harsányan használt stílusjegyek: a cselekményt átjáró dezintegráció motívumaira, a viselkedési, kapcsolatbeli, tér-időbeli és mentális normák szétesésére játszanak rá és erősítik azokat, elképesztő magabiztossággal. Mintha Malick, Lynch és Buñuel ollózná össze a Fertőzést és a Melankóliát.
Ugyan a She Dies Tomorrow nem horror, a másnap reggel eljövetele mégis irdatlanul baljós feszültséget rejt magában. Az igazi horror a látottak megemésztésével jár. Nincs ember, aki a stáblista leperegte után ne ülne még hosszú-hosszú percekig a sötétben, hessegetve a kíméletlenül zsibbasztó szorongást, keresve a lehetséges jó választ arra a bizonyos megválaszolhatatlan kérdésre.
