A 64. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál már a félidőn túl van, eddig bőven kijutott nekünk a sztárokból és a jó filmekből is. Természetesen korai még messzemenő következtetéseket levonni, mivel a versenyfilmek egy része még hátra van, idáig viszont igen erősnek látszik a program, sok aktuális és érdekes problémával, ami odaszegezi az embert a székhez, még ha nincs is feltétlenül kedvére akár a probléma megközelítése, vagy annak filmes ábrázolásmódja.
A könnyed hangvételű és intelligens humorú, de korántsem feledhetetlen Woody Allen-film, a Midnight in Paris nyitánya után Julia Leigh filmje, a Sleeping Beauty alaposan belecsapott a dolgok közepébe. Leigh filmjének hősnője egy magát egyedül fenntartani kénytelen fiatal lány, aki orvosi kísérlettől irodai munkán át mindent elvállal. Jól fizető állásnak tűnik az exkluzív escort szolgálat, ahol úgy tűnik, semmi más dolga nem lesz, csak lenge öltözékben felszolgálni excentrikus gazdagok vacsoráin. Természetesen, ez túl szép és egyszerű lenne egy közel két órás filmhez, ami nekem erős művészgiccsnek tűnik, bár kétségtelenül szépen fotografált és különös atmoszférával bír. Leigh filmjének vannak említésre méltó pillanatai, ami miatt nem bánom, hogy nem hagytam ott, de a téma klisé, a megvalósítás unalmas, és a magam részéről nem akarok több meztelen öregembert látni, ahogy egy fiatal lánnyal próbálják kiélni a már csak fantáziájuk tüzelte vágyaikat.
Hasonlóan giccses szépelgés Gus van Sant Restless című filmje, amely az Un Certain Regard elnevezésű szekciót nyitotta. Az agytumorban szenvedő fiatal lány és a szüleit gyászoló fiú szerelme a halál árnyékában egy II. világháborús pilóta szellemével fűszerezve ritka gyengére sikerült alkotás. Akkor már inkább Lynne Ramsay nonlineárisan kibontott története, a We Need To Talk About Kevin, mely legalább nem a szokásos anya-fiú Ödipusz-komplexussal átszőtt viszonyának közhelyeire épít. A film ugyan nem tökéletes, de Tilda Swinton kiváló, mint mindig, és érdekes a kegyetlen őszinteséggel ábrázolt, bonyolult és ellentmondásos anya-fiú kapcsolat, mely a kölcsönös elutasítás ellenére olyan összetartást mutat, amit csak anya-gyerek kapcsolat adhat.
Megszokhattuk már, ahogy ami említésre méltó az olasz filmgyártásban, az Cannes-ban látható, megfosztva ezzel Velencét az igazán érdekes hazai filmektől. Így volt ez idén is Nanni Moretti Habemus Papam című filmjével, mely finom szatíra a II. János Pál pápa halála után a Vatikánban kialakult helyzetről, és az új pápa megválasztásáról. Moretti külön érdeme, hogy nagyon diszkrét humorral kezeli a különösen kényes témát.
Az első hétvége mindig a fesztivál legzajosabb hétvégéje, ezért a szervezők a legtöbb résztvevővel igyekeznek ekkorra időzíteni a legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseményeket. A múlt hétvégén Angelina Jolie a Kung Fu Panda 2-t reklámozta, Johnny Depp és a halványlila hableányruhában pózoló Penélope Cruz pedig a Karib-tenger kalózainak legújabb részét népszerűsítette, ami így kettejüknek és a látványos 3D-effektusoknak köszönhetően még eladható, de a sztori igencsak soványkára sikerült, és ugyanolyan hiába kapkod az új ötletek után, mint a történetben foglyul ejtett sellő. Peter Ho-Sun Chan Wu xia című, szintén versenyen kívül szereplő filmje jóval ötletesebb, még ha gyakran önmaga paródiájába fordul is, és ez nem kis részt a film főszereplőjének és egyben akciójeleneteinek koreográfusának, Donnie Yennek köszönhető. Brutalitása miatt én A repülő fülek klánja alcímet adtam neki, de meg kell vallanom, hogy mint a műfaj nagy szerelmese, remekül szórakoztam rajta.
Idén is bőven akadtak megosztó alkotások. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2011-es fesztivál legjobban várt filmje és filmese a The Tree of Life és alkotója, Terrence Malick volt. A film jött, Malick nem. Bár van, aki tudni véli, hogy a fantom-rendező titokban mégiscsak ott volt a vetítésen, de én a bevonulásnál csak a feleségét és lányát láttam. Malick hosszú évekre eltűnt a világ szeme elől, és ahogy az egyik sajtós kolléga megjegyezte, „inkább madarakat nézett, mint hogy filmet készített volna”. Távollétében főképp Brad Pittre hárult, hogy válaszoljon a sajtókonferencia közönségének kérdéseire, leginkább arra, hogy egyáltalán milyen is az a rendező, akit annyira vártak itt Cannes-ban, és aki egy, a Hivatalos Versenyprogramban szereplő filmet nem volt hajlandó elkísérni a Croisette-re. Pitt kedélyes és készséges volt, még viccelődni is próbált, hogy oldja a hangulatot, amikor a gyereknevelésről kérdezték, de ez volt, akit nem kárpótolt Malick távolmaradásáért.
A szintén rendezőként érkező Jodie Fosternek is magyarázkodnia kellett Mel Gibson sajtótájékoztatóról való távolmaradása miatt, de Gibson legalább a The Beaver premierjére befutott. A The Beaver súlyosan depressziós és teljesen szétcsúszott Walterének szerepére tökéletes választás volt az utóbbi időben botrányt botrányra halmozó színész, aki mint megtudtuk, Foster első és egyetlen jelöltje volt a szerepre. A hód figurája is ilyen egyértelmű választás volt a forgatókönyvíró részéről, de Foster nem bírta megállni, hogy ne fűzze hozzá, hogy „természetesen lehetett volna kenguru is, csak az nagyokat üt, és ez Mel esetében, az adott helyzetben igencsak más jelentéssel bírt volna”.
A The Tree of Life-ban, mely alaposan megosztotta a kritikusokat, a világ keletkezését nézhettük végig, Lars Von Trier szintén nem egyértelmű, bár jóval kedvezőbben fogadott Melancholiájában pedig a világ pusztulását szemlélhettük az első sorból. Valóban mindkét film képi világa lenyűgöző, de főleg Malick művében hiányolható az igazi mélység, míg Trier legalább annál maradt, ami neki a legjobban megy: a depresszió ábrázolásánál. Malick rendezése egyrészt jól megragadja a hatalmas univerzumban egy család életét, küzdelmeit, és ezen keresztül az ember parányságát, de az evolúció és a keresztény vallás szembenállását jobban kibonthatta volna, főképp mert mindkettő rendkívül hangsúlyos motívuma a filmnek.
Eddig Michel Hazanavicius The Artist című némafilmje aratta a legzajosabb sikert. A hangosfilmváltásról szóló fekete-fehér alkotás a legkevésbé sem érdekelt, de a kötelességtudás bevitt a moziba, így szerencsére mégsem maradtam le az idei fesztivál legnagyobb élményéről, ami sokat köszönhet Jean Dujardin briliáns karakterformálásának. A másik közönségkedvenc Aki Kaurismäki Le Havre című filmje, amely egy nagyon is mai problémával, a Franciaországban egyre nagyobb bajokat okozó illegális bevándorlással foglalkozik – de ahelyett, hogy a finn rendező felmondaná a napisajtót, inkább egy nosztalgikus hangulatú filmet készít megszokott Kaurismäki-figurákkal, akiket az egymás iránti szeretet és segítőkészség kovácsol közösséggé, ahol az emberség diadalmaskodik a törvény szigora felett.
A közösség persze destruktív is tud lenni, erre példa Sean Durkin Martha Marcy May Marlene című filmje, amely egy fiatal lányról szól, aki egy kommunába menekül a világ elől, ahol idővel egyre nehezebben viseli a szigorú szabályokat és az itt tapasztalt dolgokat, így visszaszökik nővéréhez. Ám ebbe a világba sem tud igazán visszailleszkedni, ráadásul a kommuna vezetője sem hagyja csak úgy simán lelépni. Sean Durkin filmje az Un Certain Regard szekció eddigi legfigyelemreméltóbb alkotása, ellentétben Bruno Dumont lassú és nehezen érthető és főleg kevéssécer élvezhető Hors Satan című kétórás köldöknézésével.
