Az Európai Unió 2008-as szlovén elnökségének programja egészen új értelmezést kapott Damjan Kozole legújabb filmjében. A Slovenka egy huszonéves egyetemista lány prostituálódásának történetén keresztül szintetizálja a tanács által meghatározott irányelveket, melyek leginkább a kultúrák közötti kommunikáció, a többnyelvűség és az audiovizuális területek fejlesztésének fontosságát hangsúlyozzák.
Az eredmény: egy iróniával átitatott, mégis kijózanító mozgóképes alkotás egy angolirodalom-szakos diáklányról, aki – kihasználva a féléves elnökség adta lehetőségeket – (részben) külföldi diplomaták szexuális játékszereként hasznosítja tudását. Kozole nézőpontja – mely szerint az EU vezetőinek művészeti mobilitásról folytatott emelkedett diskurzusa a hétköznapi ember számára csupán vég nélkül szirénázó diplomataautó-konvojok jelenlétében manifesztálódik – jelentős kritikai felhanggal bír. A rendező ugyanis nem csak arra mutat rá, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy szegényebb sorsú, de származása meghatározottságai ellen foggal-körömmel küzdő bölcsészhallgatónak, hanem a főváros és a vidék közti alapvető ellentéteket is elemzi.
Ugyan Ljubljana már a film elején az elidegenedés egyértelmű szinonimájaként kerül bemutatásra, a Slovenka mégsem esik bele a ronggyá használt bűnös város kontra kedves kis falu didaktikus tanmeséjének hibájába. Az ellenpontként működő kisváros, Krško – mely leginkább talán atomerőművéről híres – a munkanélküliség és a kilátástalanság nyomasztó problémáival küzd, így nyoma sincs a barátságos vidéki közösség megnyugtató idilli állapotának. Az a – filmben nem említett – véletlen eset pedig, mely szerint az említett erőmű hűtővízrendszere épp az EU-elnökség utolsó hónapjában hibásodott meg, – ha közvetetten is, de – egészen morbid illusztrációja az öngyilkosság gondolatával napi szinten eljátszó munkásemberek „uniós” helyzetének.
Aleksandra (Nina Ivanišin) épp egy középkorú férfit látogat meg a hotelszobájában, aki azonban az alkalmi potencianövelő szer túladagolása következtében szívrohamot kap, és meghal. A férfi halála – lévén egy befolyásos német diplomata – nagy port kavar a médiában, így a „szlovén lány” (innen a film eredeti címe) néven futó prostituált után nyomozást kezd a rendőrség. A kilétét féltő diáklánynak a törvény őrei mellett a lánykereskedő alvilágiak elől is bujkálnia kell, miközben az újonnan vásárolt lakásra felvett hitel törlesztőrészletei is pallosként lebegnek a feje fölött. Utolsó lehetőségként a vidéki kisváros miliőjében rockzenész-álmokat dédelgető apánál (Peter Musevski) talál időszakos menedéket, hibás döntéseinek következményei azonban csakhamar ott is utolérik.
A film egyik legerősebb támasza Nina Ivanišin visszafogottan hűvös játéka, melynek eredményeként a főhőshöz való általános nézői hozzáállás folyamatosan ingadozik az elnéző-aggódó empátia és a jogos büntetés keltette kvázi káröröm között. Aleksandra karaktere ugyanis erősen ambivalens, amit a dramaturgiai szerkesztés még hangsúlyosabbá tesz. Eleve nehéz ugyanis egy olyan karaktert szeretni, aki minden „ölelés” után szembeköpi a segítőjét. Hiába vonultatja fel a rendező Aleksandra hányattatott sorsának bizonyítékait az önző anyától kezdve a szerény anyagi körülményeken át az iskolai problémákig, a figura döntésének előzményeiről csak az informatív tartalmakkal telezsúfolt dialógusokon keresztül szerzünk tudomást, így a lány „eltévelyedése” feloldozás nélkül marad. Egy pillanatra sem látjuk éhező diákként a könyvtárban magolni, viszont szemtanúi leszünk, amikor aggódó édesapja kiosztja a gyermek havi apanázsát.
Ez a vélhetően szándékos gesztus, kiegészülve a színésznő adottságai (vakítóan fehér bőr, hosszú fekete haj) keltette hangulati tartalommal végig ébren tartja a figyelmet, a megnyugvás állapotát ugyanis minden esetben az időszakosságra emlékeztető felkiáltójellel prezentálja. Szintén elismerésre méltó az a színészvezetési metódus, melynek következményeként Ivanišin karakterének minden esendő, érzékeny megnyilvánulását olyan furcsa hálával fogadja a néző, mint egy korty vizet az a szomjúságtól gyötrődő vándor, aki már el is felejtette, milyen is a felfrissülés öröme.
A már említett – helyenként – direkt informáló párbeszédeken túl kevés hibája van Kozole filmjének, amit a fesztiválszereplések sikerei (Szarajevó, Toronto, Montreal) is szépen alátámasztanak. Ugyan a történet tanulsága végül mégis a kisváros emberségessége felé kacsingat, a jellemfejlődés viszonylagos kudarca, a megoldást jelentő döntések verbalizálásának elkerülése és a rezonőrként használt mellékszereplők ritmusos váltakoztatása adta együttes a pillanatnyi állásfoglalások folyamatos felülírását hozza magával.
A Slovenka egyik legnagyobb leleménye talán az összetett, mégis kibogozható szerkezet. A politikai utalások – legyenek akármilyen leheletfinomak – viszonylag egyszerűen értelmezhetőek, míg a karakterek egy kissé nehezebben kibonthatóak, a hasonlat azonosításából fakadó visszakapcsolás öröme így minduntalan újabb kihívásokban csapódik le. A végkicsengés kettős előjeléből adódó kétség pedig segít lekerekíteni a vélt konklúziót.
