Hogyan festene Az én kis falum, ha brutális leszámolás adná fináléját? Jan Cvitkovic filmje, a Sírugrók végére arcunkra fagy a mosoly.
Azt hihetnénk, hogy másfél évtizednyire Jugoszlávia felbomlásától Szlovénia immár nemcsak GDP-indexeit tekintve, de filmkultúrájában is nyugati szomszédait követi. Míves kiállítású zsánerfilmek lebeghetnek a szemünk előtt, ahol csak a párbeszédek szláv csengése jelzi számunkra, hogy nem az euróövezetben járunk. Az ezredforduló tájékán szárnyait bontogatni kezdő szlovén újhullám azonban nem biztos kezű történetmesélőket, sokkal inkább változó minőséget hozó, ám öntörvényű alkotókat dobott a felszínre, akik több szállal kötődnek a jugoszláv múlthoz, mint a muskátlis vendégházak újsütetű világához. Jan Cvitkovic legfrissebb munkája, a Sírugrók is balkáni hevületű, mélyen személyes hangvételű darab: szomorú képű, bortól viduló, szerencsétlen figuráin nyoma sincs a tisztes polgári gyarapodás üdvös hatásának.
Jan Cvitkovic világutazásai és nyugalmas tempóban abszolvált régészeti tanulmányai után vágott bele a filmkészítésbe, hogy rögtön a filmművészeti megújulás meghatározó figurájává váljon Szlovéniában. Ő írta a programadó Üresben című művet, és főszerepet is vállalt benne; Kenyér és tej című bemutatkozó nagyjátékfilmje pedig az újabbkori szlovén film legnagyobb sikere lett. Míg a fekete-fehérben forgatott pályakezdő darab elsősorban minimalista elbeszélésmódjával és szigorú tárgyilagosságával érdemelte ki a szakma elismerését (a Jövő Oroszlánja Díjat nyerte el Velencében), a Sírugrók egy tarkább, költői realizmus felé fordul. Témája azonban hasonlóan sötét: a Kenyér és tej, címe ellenére, legkivált az alkoholizmust vizsgálja, a Sírugrók pedig egy forgalmas temetőbe kalauzol, hogy élet és halál kérdésén merengjünk egy kiadósat.
Persze csak amolyan kelet-európai módon. A Sírugrók főhőse, Pero azzal keresi a kenyerét, hogy gyászbeszédeket ír és ad elő: szenvedélyes monológjai azonban inkább aktuális lelkiállapotának és friss olvasmányélményeinek tükrei, mintsem az elhunyt földi életének tapintatos méltatásai. A szertartásokon részt vevőket ez vajmi kevéssé zavarja, sőt, Peronak kiváló híre van szerte a vidéken. Legjobb barátja, egyben sofőrje, a kicsit bogaras, állandóan az autóját bütykölő Suki például szeretne előbb meghalni nála, hogy Pero jól megválasztott szavai kísérjék át a túlvilág felé. Bármennyire is jól teljesít szakmai fronton, a gyászbeszédszónok családja elég ziláltan fest: kifejezéstelen tekintetű, szótlan apja a nagymama halála óta folyton meg akarja ölni magát, nővére pedig egy nagyvárosi tulokkal kötötte össze életét, aki csak néhanapján tér vissza a családi tűzhelyhez, hogy a mosogatónál rögvest magáévá tegye feleségét, vagy csúnyán elbánjon vele, ha éppen olyanja van. Hányatott sorsú, balkáni família, mégis üde, szinte idilli színekben játszik: hisz ugyanakkor a jópofa unoka kedves értetlenséggel kommentálja az eseményeket, Pero egy helyi lánnyal nevetgéli el a délutánokat, és Suki romantikus érzelmei is visszhangra találnak Pero fogyatékos húgában.
Cvitkovic keserédes tablót rajzol az időtlenségbe merevedett kisvárosról, aminek szeretnivaló lakóit csak egy-egy temetés vagy egy duhaj italozás szakítja ki csendes hétköznapjaikból. Kétbalkezes figuráinak kisebb-nagyobb gondjai nem mérgesednek el: sem az életunt nagypapa, sem az elhanyagolt feleség problémája nem kap valódi drámai súlyt; szépen beleszövődnek az abszurd epizódok laza füzérébe. Hogy különböző tónusú szekvenciák is egymás mellé kerülnek, azt is hajlamosak vagyunk a könnyed szerkezet számlájára írni, holott egy ponton már valódi elmozdulást jeleznek. Mert a jól kidolgozott vígjátéki jelenetekkel induló film eleinte sunyi módon, majd villámcsapásszerűen hangnemet vált. Míg az egyik oldalon a szuicid nagypapa kórházi ágyán újra barátnőt talál, és bölcs komorságát idétlen vigyorra cseréli, addig a másikon Pero szerelméről kiderül, hogy a szadisztikus hajlamai vannak, és apjához fűződő viszonya is bűnökkel terhes. A dolgok akkor fordulnak végérvényesen komolyra, amikor Pero félkegyelmű húgát a korábban csak ártalmatlan balekoknak tűnő helyi agglegények értheteten és indokolatlan kegyetlenséggel megerőszakolják.
A Sírugrók egészen eddig finom, szeretetteli iróniával, Menzelt idéző fanyar stílusban láttatta furcsa menazsériáját, többször remekbe szabott jelenetekben. Ilyen, amikor Pero a zászlórúdon lógva magyarázza nővére fiának a felszabadulás ünnepének történeti hátterét, míg le nem esik; vagy amikor homályos hátterű barátnőjének hatására a londoni akcentust próbálja elsajátítani. És bár a hangsúlyos színdramaturgia, mely baljós vörösekkel ellenpontozza az idillikus jelenetek őszi színpompáját, megelőlegzi némileg a zárlat zordon tragikumát, aligha akad néző, akit nem vág kupán a megerőszakolásjelenet nyers brutalitása. Cvitkovic irracionális tombolása ráadásul csak további jelenetekben futja ki magát, hogy aztán ólomnehéz drámával búcsúzzon megnyúzott (és megfogyatkozott) szereplőitől. Suki ugyanis feláldozza magát meggyalázott szerelméért, aki viszont holtában is vele marad: az utolsó jelenetekben egy Fliegauf Benedek kérlelhetetlenségével sulykolják belénk a felsőbb erők jelenlétét.
A film utolsó húsz perce szembefordul a korábban kimunkáltnak tűnő, letisztult formanyelvvel: a totálok és közelik váltakozásából felépülő, statikus fogalmazásmódot heveny kézikamerázás, teátrális körsvenkek és többszöri égbe daruzás bontja meg, és a beállításhossz is jócskán megnyúlik az utolsó néhány snittben. Cvitkovic filmje már korábban elárulja metafizikai érdeklődését, amikor a különböző epizódok közé minden ok nélkül természetképeket illeszt: hol a nap mozgását követjük végig, hol vízipókokat figyelhetünk a tó felszínén, hol a nap sugarait kutatjuk félve a fák lombjai között – a misztikus Ida (Pero fogyatékos húga) pedig újra és újra révetegen fürdik az aranyló fényben. A fináléra ez a filozofikus hangnem eluralja a filmet, illetve a példátlanul véres jelenetekkel karöltve teremt valamiféle bizarr, pállott hangulatot – a magasabb szférák bősz kutatása ezúttal komoly veszteségekkel járt, a film egészére nézve is.
Hogy mi vezethette a kétségtelenül tehetséges rendezőt egy ilyen elcsámpázott befejezés levezénylésére, azt csak találgathatjuk. Mindenesetre beszédesnek tűnik azon nyilatkozata, mely szerint a forgatás során valamiféle megvilágosodás érte – afféle mitikus, transzcendens tapasztalat, ami átformálta gondolkodását a filmről és a művészetről. Bár minket is ért volna efféle öröm: enélkül azonban a Sírugrók csak elszalasztott lehetőségként áll előttünk. Pedig a gondos operatőri munkálkodás mellett erőn felül teljesítettek a színészek is ebben a jobb sorsra érdemes fekete komédiában: Gregor Barkovic kishíján egymaga elviszi hátán a filmet. Ahogy a megrozzant önbizalmú szónok kikosarazása után alsógatyában esik neki hőbörgő sógorának, az felejthetetlenül szép pillanat – kár érte.
