A Deadpool tavaly februárban már megmutatta, a korhatáros képregényfilmeknek is óriási piaca van, várható volt, hogy a Marvel nem fogja hagyni kihűlni a forró adamantiumot, a szabadszájú bérgyilkos kalandjainak sikere után pedig nem volt kérdés, hogy hamarosan elindul a tizennyolcas (illetve tizenhatos) karikás szuperhősfilmek dömpingje. Hosszútávon unalmas és egysíkú lehet ugyanakkor ez a recept, szerencsére James Mangold filmje egyelőre remekül használja ki a magasabb korhatár-besorolás nyújtotta előnyöket.
Nem sokat teketóriázik a Logan, a film legelső jelenetével jelezni kívánja: ez nem a megszokott szuperhősfilm, az öregedő, és egyre lassabban öngyógyuló Rozsomák (Hugh Jackman) már a második percben nekiáll a levágottvégtag-gyártásnak. Itt bizony, ha Rozsomák karmai előbukkanak, nincs kegyelem: repülnek a fejek, fröcsköl a vér, a karom a rosszfiú egyik fülén be, a másikon ki.
2029-ben járunk, a mutánsok szinte teljesen eltűntek a Földről, az öregedő és a csontjaiba öntött törhetetlen, mérgező fém, az adamantiumnak köszönhetően lassan haldokló Rozsomák limuzinsofőrként tengeti napjait, másodállásban pedig az őrület határán mozgó, 90 éves Charles Xavier professzort gondozza az amerikai-mexiói határon (a film okos utalásokkal játszik rá az amerikai aktuálpolitikai helyzetre – egy ponton a határon húzódó kerítés szinte visszadobja Logan autóját, amikor a határon átszökni szeretne – , ritka mai mainstream filmben az ennyire visszafogott, realisztikus, nem leegyszerűsített jövőkép). A depresszív, remény nélküli sivatagba azonban egy fiatal mutáns, Laura érkezik meg, magával hozva az őt üldöző Dr. Rice-ot (Richard E. Grant) és embereit, ezzel pedig kezdetét veszi Logan és társainak menekülése.
A maga nemében szinte hibátlan a Logan: hangulatában hozza a film alapjául szolgáló, Old Man Logan című képregény erényeit, a két veterán X-men, Jackman és Stewart pedig brillírozik az emberivé tett, kivénhedt hősök szerepében. Ha nem kerülnének néha elő a fémkarmok, illetve X-professzor esetenkénti, önkéntelen telepatikus rohamai, nagyon hamar elfelejtené a néző, hogy nem egy kőkemény westernt néz éppen.
A kopár, félsivatagos helyszínek, a kékhátteres, CGI-t szinte teljesen nélkülöző, visszafogott képi világ, a melankolikus, de nem giccses soundtrack mind-mind telitalálatnak bizonyul, még a néhol tarantinói mennyiséggel fröcsögő vér sem fölösleges, az eddig X-Men filmekben helyenként nevetségesnek hatott a hat fémtőrrel a kezében szaladgáló Rozsomák körül elhulló ellenfelek steril vértelensége. Emellett még egyéb fizikai szükségletei is vannak a karaktereknek, Logan láthatóan megérzi az alkohol hatásait, a tolószékes X professzor pedig pisilés közben segítségre szorul.
A készítők márpedig egy percig nem rejtik véka alá azon szándékukat, hogy Loganből egy John Wayne-szerű, morcos, de aranyszívű, egész életét meneküléssel töltő, megpihenni vágyó, magányos farkast kreáljanak: a film egyik pontján Xavier és Laura az 1953-as, Shane című western-klasszikust nézik a tévében, a helyszínválasztásában, képi világában, szereplőinek motivációiban és végkimenetelében is sokkal inkább hasonlít a Logan egy klasszikus westernre, mint egy csilli-villi szuperprodukcióra. Szó nincs itt már világmegmentésről, időutazásról vagy múltkeresésről, Rozsomák egyetlen, egyre nehezebb feladata a túlélés. Külön öröm lehet a nézőnek az, hogy a film mentes a szájbarágós narrációktól, és még csak egy árva flashback vagy zavaros, expozícós céllal bíró, erőltetett álomjelenet sincs benne, de még csak az eddig X-Men filmek ismerete sem különösebben szükséges a film élvezetéhez. Néhány mondatban utalnak csak a mutánscsapat első kalandjára, és nagyon okosan is teszik, így legalább nem kell szenvedni különösebben azzal, hogy megpróbáljuk elhelyezni a kissé zavaros idővonallal rendelkező szérián belül az utolsó (legalábbis Jackmannel biztosan az) Rozsomák-filmet.
Különösen okos húzás volt Mangold részéről, hogy a történetet ezúttal egy olyan univerzumba helyezi, ahol a mutáns hősők kalandjai képregény formájában olvashatóak, bár nincs különösebben megmagyarázva, hogy eddig miért hiányoztak ezek a metakiadványok ebből a világból, ám ez a „szűkszavúság” kifejezetten jól áll a filmnek, bármilyen nyakatekert magyarázat nevetségessé is tehette volna a (Deadpoolban például kifejezetten komikus eszközként használt) negyedik fal megtörését, így viszont megmarad egy önreflexív, a narratív szempontjából is értelmes megoldásnak.
Eddig az összes Rozsomák-filmnek pocsékul sikerült feldolgoznia az egyik legizgalmsabb mutáns történetét; az amnéziát szenvedő, öngyógyuló, ezért meghatározhatatlan korú, egynevű Logant éppen rejtélyessége tette izgalmassá, Mangold és Jackman pedig végre igazságot szolgáltatnak a beszédes című (hiszen a rendező bevallása szerint szinte tüntelőleg lett a The Wolverine után inkább a szereplő „civil” neve a búcsúfilmjének a címe) alkotással az egyik legizgalmasabb képregényszereplőnek. Néha szívszorító nézni az eddig törhetetlennek látszó Rozsomák ember voltát, de pont ezért lesz jól sikerült film a Logan: nem fél megmutatni hősét akkor sem, amikor nem testre simuló latexben menti a világot a gonosztól, hanem törékeny emberként küzd az őt egyre inkább kitaszító világgal.
