Szegény Hangyaember! Nagyon kétlem, hogy bármikor is valakinek ő lett volna a kedvenc szuperhőse a Bosszúállókból, amikor még csak a képregények lapjain mentette meg a világot a szuperhőscsapat. Ez pedig nem is csoda: Vasember, Hulk, Thor és a többiek mellett hogyan rúghat labdába egy olyan hős, aki különleges kosztüme segítségével hangyaméretűre képes zsugorodni? Ja, meg hangyákat irányítani.
De talán pont ennek köszönhetően kaphatta meg eredetileg a forgatókönyvet és a rendezést az alapvetően remek komédiákat (Haláli hullák hajnala, The World’s End stb.) alkotó Edgar Wright. S bár végül is az ő verzióját átalakították, és a rendezés sem az ő kezébe került, kézlenyomata érezhető a film (jobb) részein, végül azonban pont ezen részek miatt jön ki az ember némiképp csalódva a moziteremből, annak ellenére, hogy nem is ül be túlzott elvárásokkal. Mert ez a film igazán jó is lehetett volna, jelenlegi formájában azonban sokkal inkább egy kihagyott lehetőségnek tűnik – leginkább a karakterek sablonosságának és a kiszámítható történetének köszönhetően. S bár a rendezői székbe végül szintén egy vállalható komédiákról ismert rendező, Peyton Reed (Az igenember, Szakíts, ha bírsz, Pokolba a szerelemmel) került, teljesítménye semmivel sem érződik többnek egy tisztes iparosmunkánál.
Dr. Hank Pym (Michael Douglas) kifejleszt egy olyan kosztümöt, mely az atomok közötti távolság csökkentésével bogár méretűre zsugorítja viselőjét (és tulajdonképpen bármit), ezáltal kis résen beférkőző, kémkedési feladatokat kiválóan ellátó szuperkatonát alkot. A találmányt azonban végül (természetesen) túl veszélyesnek titulálja, és létezését sikeresen eltitkolja, egészen addig, amíg egykori protezsáltja, Darren Cross (Corey Stoll) maga is megihletődve az ötlettől, létrehozza saját zsugorító ruháját. Ekkor Pym akcióba lendül, és a zsugorodás statéfabotját átadja egy Scott Lang nevű, érző szívű besurranó tolvajnak (Paul Rudd), hogy lopják és semmisítsék meg Cross találmányát.
A film legjobban eltalált része mindenképpen a főszereplő kiválasztása. Paul Rudd tökéletes ehhez a szerephez: a nem túl hősies, mégis humoros és szimpatikus tolvajból szuperhőssé avanzsáló Hangyaembert megfelelő iróniával és humorral játssza el, bár alapvetően azért mégis csak Paul Rudd marad, ahogy minden eddigi filmjében is. A többi alakításról ugyanez nem mondható el: a Kleopátra-frizurás Evangeline Lily Hope van Dyne-ja a teljesen sótlan és sablonos romantikus mellékszál, Darren Cross egy teljesen felejthető és ugyancsak sablonos gonosz őrült tudós, Michael Douglasen pedig azt érezni, hogy az unokái kérésére elvállalt egy szuperhősfilmet, és szeretne olyan hamar és könnyen végezni a jeleneteivel, ahogy csak lehet. Az egyetlen igazán élvezhető karakter (aki valószínűleg még a Wright-verzióból maradt meg) a Michael Peña általa játszott Luis, Scott Lang egyik tolvajbarátja és segítője. Az értelmiségi, történeit túlmesélő és lényegetlen részletekkel telenyomó, mexiói italautomata-tolvaj tényleg vicces, jó dialógusokat is kap. Jelenléte más képregényfilmekben talán fura lenne, itt azonban abszolút talál a félig komédiai hangvételbe.
És az az igazság, ha a film többi része is hasonlóan bátran lenne műfajilag keverve, semmi baj nem lenne. Ez nem egy királydráma, itt bizony egy hangyagoló tolvaj menti meg a világot. Ezt a sztorit nem kell (mert nem is lehet) igazán komolyan venni, és igazából kissé érthetetlen is számomra, hogy a Marvel miért próbál elkomolykodni bizonyos részeket, amikor A galaxis őrzőivel már megbizonyosodhattak arról, hogy tömény, agyament szórakozással, vígjátékszínésszel a főszerepben is lehet szórakoztató (és jövedelmező) mozit készíteni.
A Hangya látványvilágát ugyanez a bátortalanság rontja: helyenként látványos, újszerű, élvezetes a Hangyaember szemszögéből való láttatás, sőt, a film egy pontján egészen zseniális: Lang a végső harc hevében a kicsinél is kissebbre zsugorodik, a szubatomikus világban találja magát, ahol az idő és tér szabályai nem érvényesek. Egészen kreatív, leírhatatlan (és kissé interstellaros) ez a rész. A gond csak az, hogy nagyjából 30 másodpercig tart.
Mindennek ellenére egyáltalán nem rossz ez a film, főképp azon részeknél, amelyek mernek tényleg viccesek és ironikusak lenni (Thomas, a rajzfilmekből ismert gőzmozdony is felbukkan a film végén, sőt, röviden arra is választ kapunk, hogy miért nem hívják mindig a Bosszúállókat a világot megmenteni), a szubatomikus dimenzió pedig – bármily nyúlfarkonyi időt is kap a filmben – egészen lenyűgözően van képileg megvalósítva. Egy bátrabb, humorosabb (és kevésbé sablonos) szerzői rendező kezében sokkal jobb is lehetett volna A Hangya, így nézőként egy hangyányi csalódással várhatjuk a Bosszúálló-filmek következő szezonját (ez a film a Marvel Moziverzumban az ún. második fázis zárófilmje, a jövőben érkező Amerika Kapitány 3: Polgárháború a harmadik fázis nyitófilmje lesz.).
