A Deadpool folytatása pont azt csinálja, amit nem szabadott volna: ismétel.
Nem is kérdés, hogy érdemes-e (Hollywod szerint a válasz az esetek 101%-ban úgyis igen), hanem az, hogy el lehet-e sütni mégegyszer (többször) egy egyszer elsüthető poént? Hát nem, mivel az már nem ugyanaz a poén lesz. Így járt a Deadpool 2 is, csak közben retroaktívan az eredeti poént is lenullázza kicsit: ez történik, ha egy paradigmaváltó(nak szánt) jelenség a paradigma része lesz. Paradoxon-kérdéssel megfogalmazva: ha egy film egyedi darab, akkor a folytatásának (kópiájának, etc) puszta léte nem szünteti-e meg az eredeti egyediségét? (De.)
Pedig a két évvel ezelőtti Deadpool egy eredeti darab volt. Önreflexivitása, pimasz kiszólásai, felnőtt humora, üdítő PC-mentessége egy szigetet jelent(het)ett a lassan mindent elöntő egyszínű (barna) szuperhőstenger közepén. Olybá tűnt, hogy be tudja emelni a mainstreamba azt a posztmodernizmust, amit előtte már pár kisebb hátszelű szuperhősfilm nehézkesen, de elkezdett (Super, 2010; Defendor, 2009). És röhögtünk is rajta, kedves próbálkozás volt. Csakhogy legnagyobb bánatunkra nem várt sikere lett, és pont itt cseszte el. Egyből megjelentek a valahogyan mindig korgó gyomrú, bánatos, twistolivér-szemű studio exec-ek, felvették az átlátszó latexkesztyűt és nekiálltak a Deadpool-csicseknek. És ezen a szomorú tényen az sem változtat, hogy a film a maga módján próbál rá ironikus választ adni (meg reflektálni, meg letudni valahogy): azzal, hogy a néző felé kikacsintva felhívja rá a figyelmet. De attól még ott van.
És igen, a második részre már sokkal jobban érződnek azok a (számunkra alig látható) határok, amiket a Deadpool 2 nem mer, nem tud átlépni – és ezen határok által a műfaji konvenciók bénító súlya is. Minden vicces ki(be)szólásra ott van egy patetizáló jelenet, minden belezésre ott van egy heroikus háttérzene, minden surmó poénra ott egy család fontosságát hangsúlyozó érzelgés (ráadásul Reynolds sokat, túl sokat van a vásznon maszk nélkül). És ezen a szomorú tényen az sem változtat, hogy a film a maga módján próbál rá ironikus választ adni (meg reflektálni, meg letudni valahogy): azzal, hogy a néző felé kikacsintva felhívja rá a figyelmet. De attól még ott van. (Igen, ezt átmásoltam az előző bekezdésből. Igen, ennyire.) Az unkonvencionalitás folyamatos hangsúlyozásának csak önleleplező ereje lesz.
Ráadásul nemcsak szuperhősparadigma-váltó aktusként, hanem valahogy filmként is gyengébben működik az egész: talán azért, mert minden történetmesélési csel leggázabbikát, legparadoxálisabbikát, legeslegebbikét, az időutazást vetik be. Nemcsak az írói munka tűnik megúszósnak, hanem a rendezőcsere is: ezúttal kaszkadőrből lett direktor vezényelte a filmet, aki akciójelenetes rátermettségét már bizonyította az Atomszőkében – de színészvezetési, drámai feszültségteremtési képességének hiányát is. És ezen a szomorú tényen az sem változtat, hogy a film a maga módján próbál rá ironikus választ adni (meg reflektálni, meg letudni valahogy): azzal, hogy a néző felé kikacsintva felhívja rá a figyelmet. De attól még ott van. (Hányszor kell még bekopiznom?)
Az egyetlen, am(k)ire nem reflektál, nem szól be és nem szívat a film, az a néző. Nem véletlenül: a kedves nézőt nem szabad bántatni, nem szabad kényelmetlen helyzetbe hozni. (Ezért nem lesz igazi paradigmaváltás a műfajban.) De hát őt (mármint a nézőt) az efféle paradoxonok és okfejtések nem izgatják. Ugyanúgy fog röhögni, mint az előzőn (mert a film néha tényleg irtó vicces). És végülis ez volt a cél mindvégig: hogy röhögjünk. A többségnek ez bőven elég. A műfaj megújítása? Duma. Olyan, mint amikor egy politikus azzal a szöveggel csinál új pártot, hogy „az összes politikus gonosz”.
