A Fantasztikus 4-es: Első lépések egy látványos, családbarát, cselekményét tekintve viszonylag egyszerű szuperhősfilm, aminek épp az a legnagyobb pozitívuma, hogy nem is akar többnek látszani ennél. És hosszú idő óta a legélvezhetőbb Marvel-produkció.
Mostanra nemcsak a mozik közönsége, hanem maguk a szuperhősök is ráuntak a kiszámítható keretek között zajló világmegváltások sablonküldetéseire: a Mennydörgők* szereplőinek már a letűnt dicső időket követő letargiával kell megküzdeniük a vásznon – és azon túl is.
A Pókember nélküli Pókember-ellenfél újra lecsap, ezúttal vélhetőleg (és remélhetőleg) utoljára. A humora továbbra is kínos, a korhatár-besorolás továbbra is túl alacsony, és annak ellenére, hogy érintőlegesen Marvel-produkció, ennél DC-sebb nem is lehetne.
Az talán mostanra senkinek nem újdonság, hogy a korábban tévedhetetlennek látszó MCU-gépezet egyre rozsdásabban csikorog: a Marvel néhány utóbbi mozifilmje bevételi és kritikai téren egyaránt alulmúlta a várakozásokat, a valaha még kreatív lehetőségeknek helyet adó sorozataik pedig egyre inkább csak kontentek, mintsem igazi alkotások. De amíg a színfalak mögött az egeres stúdió megpróbálja helyrepofozni az MCU állapotát, és érezhető változásokat eszközölne, még kapunk néhány már leforgatott izét, ami hivatalosan még film, gyakorlatilag inkább csak gigabájt a sztrímingre.
A 2018-as Pókember: Irány a Pókverzum! egy szép, csendes meglepetés-siker volt – legalábbis annyiban csendes, hogy akkoriban teli erővel dübörgött az élőszereplős Marvel-gépezet, és egyre másra halmozta a kassza- és kritikai sikereket bezsebelő képregényfilmjeit. A Pókverzumról kevesebben hallottak, de a kritikai siker igen hamar utolérte a Marvel helyett a Sony égisze alatt létrejött alkotást, hiszen a legjobb animációs film Oscarját is hazavihette abban az évben.
Sokat ígér a Marvel legújabb, univerzumbővítőnek szánt filmje, és papíron sokat is szállít. Az MCU világa tovább hízik, de ezúttal nincs benne sok köszönet, Scorsese elégedetten dörzsölheti a tenyerét.
A Pókember: Nincs hazaút nosztalgiafaktora olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy a Marvel-gépezet minden illúzióromboló fogása fölött szemet hunyunk.
Chloé Zhao új hőscsapatot felvonultató Marvel-mozija tematizál pár korábban fel nem vetett, zsánerből fakadó problémát – nevezetesen, hogy e szuperemberek nem csak a galaktikus ostromok elhárítói, de egyben okozói is –, és mindezt egy kontemplatívabb filmnyelv keretein belül teszi. A megváltáshoz és a katarzishoz vezető út azonban nem változik: vérremenő fizikai küzdelmek és CGI-orgia hozza el a (rövidtávú) békét a Földre.
