A Pókember: Nincs hazaút nosztalgiafaktora olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy a Marvel-gépezet minden illúzióromboló fogása fölött szemet hunyunk.
Chloé Zhao új hőscsapatot felvonultató Marvel-mozija tematizál pár korábban fel nem vetett, zsánerből fakadó problémát – nevezetesen, hogy e szuperemberek nem csak a galaktikus ostromok elhárítói, de egyben okozói is –, és mindezt egy kontemplatívabb filmnyelv keretein belül teszi. A megváltáshoz és a katarzishoz vezető út azonban nem változik: vérremenő fizikai küzdelmek és CGI-orgia hozza el a (rövidtávú) békét a Földre.
Ételhasonlattal élni egy kritikában talán a legolcsóbb dolog: „egy csipet ez meg az, egy morzsányi ilyen meg olyan, és kész a (helyettesítsd be adott film címét”) – ennek ellenére sem tudom megkerülni a Marvel első ázsiai főhősének szólófilmje kapcsán a párhuzamot, mert a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája bizony csak pont annyira autentikusan ázsiai, mint a nálunk kapható kínai kaják: lehet, hogy a készítők egy része tényleg keleti (származású), de a végeredmény bizony a helyi gyomrokhoz lett igazítva.
Minél nagyobbra duzzad egy franchise, annál kérdésesebbé válik, hogy meddig bírja még fenntartani az érdeklődést, tud-e újat mutatni és meddig képes elbírni a saját, óriási szerkezetét. Míg a nagyvászonra készülő MCU-filmek, néhány kivétellel, ugyanarra az unalmassá váló (de a bevételek alapján még mindig bőven eladható) formulára épülnek, addig a sorozatok látványosan merészebbek, kreatívabbak – és ha nem is újítóak, de MCU-kontextusban mindenképp üdítőek. Ilyen a WandaVízió okos formai és konceptuális megoldásaival, és valami hasonlóval próbálkozik a Loki is.
Öt mozifilmet és öt sorozatot jelentett be a Marvel a San Diego Comic Con szombati napján, de 2022 végéig még ennél is több bemutató várható. Az MCU (Marvel Cinematic Universe) „negyedik fázisában” fontos szerepet játszik az ősszel induló Disney Plus streaming szolgáltatás is.
Emlékszünk még? Röpke 11 évvel ezelőtt, amikor még csak tíz másodperces logó szerénykedett bizonyos képregényfilmek elején, amikor még semmiféle garanciát nem jelentett a minőségre (és főleg a sikerre) a Marvel név, beröppent a mozinézők életébe egy lecsúszott, de sármos sztár, aki gyakorlatilag önmagát alakítva egy bádogmaskarában, laza félmosolyával megváltoztatta az amerikai filmipar tájképét.
Néhány hónappal azután, hogy meglehetősen hangosra sikerült a kirúgásuk a legutóbbi Star Wars-Disney-termék, a Solo rendezői székéből, Phil Lord és Chris Miller átvehette a maguk közös Oscar-díját: ha rendezőként nem is, de íróként és producerként a csúcsra értek. A Ruben Brandt nem jelölése után érthetően kissé szurkálódó hangulatban ültem le megnézni az Oscar-díjas Pókember-rajzfilmet, de ezúttal meg kellett adnom, méltó helyre került a díj.
