Chloé Zhao új hőscsapatot felvonultató Marvel-mozija tematizál pár korábban fel nem vetett, zsánerből fakadó problémát – nevezetesen, hogy e szuperemberek nem csak a galaktikus ostromok elhárítói, de egyben okozói is –, és mindezt egy kontemplatívabb filmnyelv keretein belül teszi. A megváltáshoz és a katarzishoz vezető út azonban nem változik: vérremenő fizikai küzdelmek és CGI-orgia hozza el a (rövidtávú) békét a Földre.
Istent újra és újra meg kell ölni. Ezt az aktust ismétlik meg minden alkalommal a Marvel Studio szuperhősfilmjei, és nincs ez másképp a legutóbbi mozi, az Örökkévalók esetében sem. Röpködő, szemükből lézersugarat lövöldöző übermenschek csapatba verbuválódva páholnak el egy-egy világrengető, galaktikus hatalommal bíró kozmoszfőt. Bár e hősök nem osztoznak Nietzsche részvét-tagadásában, de nem is a krisztusi erkölcshöz nyúlnak vissza; az elesettek segítésének záloga mindig a fizikai összetűzés, és a szellemi, vagy lelki megváltás helyett a testi megsemmisítéssel hoznak el számunkra egy „paradicsomi állapotot”. Persze nem saját testük feláldozására kell itt gondolni, hanem valamely külső, démonizált szörnykép, vagy autoriter figura kinyiffantására.
A Marvel-hősök közel 30 kozmikus kalandja után felmerülhet bennünk a gyanú: valóban jól végzik ezek a szuperemberek a dolgukat, működik az általuk üzemeltetett atyáskodó rendszer? Miért van az, hogy hiába vágják le a sárkány fejét, annak helyébe mindig két újabb nő? Úgy érzem, a válasz nem csak a gazdaságilag kifizetődő szerialitás-törekvésben leledzik. Korunk közkedvelt hősei elképesztő képességeik ellenére nem tudnak rendszerszintű problémákat megoldani, mindig egy-egy konkrét fenyegetést térítenek el; sebtapaszt tesznek a rákos daganatra. Ők is a probléma részei, akik az újabb és újabb szupergonoszok ébredését okozzák a galaxisban. Így válik a nagyívű szuperhősmítosz Sziszüphosz végtelenített és szánalmat keltő sziklagörgetésévé, amit talán már a nagyközönség is kezd megunni.
A Chloé Zhao rendezésében készült Örökkévalók látszólag tematizálja ezt a problémát, hiszen a megjelenített földöntúli, angyali lényeknek (többek közt Salma Hayek, Angelina Jolie és Richard Madden főszereplésével) rá kell döbbenniük: az emberek védelmezésének küldetése csupán teremtőjük újabb reinkarnációjának megszületését szolgálta. Az emberiség kipusztul, hogy idővel egy új galaktikus óriás jöhessen létre. Így e szuperhősök a probléma részei voltak mindig is – nem mellesleg azok a szörnyetegek, amelyek kiirtására megbízást kaptak, szintén gazdájuk, az égi Arishem teremtményei. Így tehát a két ellenpólus, a ragadozók és örzők jelenléte egy tőről fakad – egy érme két oldaláról van szó.
Zhao, bár rámutat a problémára, annak megoldása ugyanaz, mint minden Marvel-filmben: fizikailag kell elbánni a „gonosszal” (jelen esetben az éppen születő égi lénnyel). A hősök tervén az első pillanattól érződik, hogy a nagyhatalmú Arishemmel szemben aligha van jelentősége akciójuknak, és hogy az csupán még jó pár folytatás megágyazására alkalmas. Mindez annak fényében is csalódást okoz, hogy Zhao egy-két jelenetben megvillantja, milyen izgalmas ideológiai eszmecsere folyhat isten és teremtménye közt — hogy aztán ez a galaktikus vita elmaradjon. Bár az egész film jóval lassabb és kontemplatívabb a korábbi Marvel alkotásoknál, a katarzishoz ugyanúgy a CGI-pornó és akció-orgiák eszközeivel akar eljuttatni.
Azt mondhatjuk, az Örökkévalók inkább az identitáspolitika szintjén szeretne megváltást nyújtani. A Marvel filmes univerzum történetében először találkozhatunk genderfluid karakterrel és egy meleg pár csókjelenetével. Emellett a főhőst, Sersit egy ázsiai származású színésznő, Gemma Chan játsza. Míg a készítők e kisebbségek megfelelő reprezentációját tűzték zászlójukra, továbbtermelik a kirekesztett „másik” kategóriáját, az arctalan, lassabb evolúción áteső (így megvetendő és szabadon gyilkolható) szörny-lények képét, akiket — ironikus módon — Deviánsoknak neveznek a filmben.
Míg bizonyos társadalmi csoportok kiérdemelték a politikailag korrekt ábrázolásmódot, annyi társadalmi érzékenység már nem maradt az alkotókban, hogy a rendkívül terhelt (sokszor épp a homoszexuálisokra és egyéb szexuális kisebbségekre pejoratívan rásütött) deviáns fogalmát ne démonizálják. A deviancia, mint egy közösség normáin kívül álló viselkedési forma negatív megbélyegzése, és e megnevezéssel illetett, szörnynek ábrázolt karakterek („megengedett”) legyilkolása azt üzeni: a toleranciának továbbra is megvannak a határai, igenis vannak alsóbbrendűnek tekintendő létezők vagy csoportok; az elfogadás nem egyetemes. Hasonlóan, az indiai kultúrán és a bollywoodi filmkészítésen való önfeledt röhögés sem okoz a készítők számára problémát.
Nem mehetünk el szó nélkül a rendező, Chloé Zao munkássága mellett sem. A Nomádok földje pszeudo-marxizmusát és állítólagos osztályérzékenységét beárazza az, hogy a rendezőnő alig egy évvel később egy mainstream, kasszarobbantó produkció élére állt; a kisemberi lépték helyett a „kiválasztottak”, és hatalommal rendelkezők mítoszait akarja immár elmesélni. Zhao világképében már nem az elesettek, hanem a győztesek „írják a történelmet”, fő karaktereit a kapitalizmus problémamegoldó, vállalkozó szellemű és progresszív hősei alkotják, akik szimbolikus tőkéjüket (jelen esetben képességeikből fakadó uralkodó szerepüket) nem is önerőből szerezték meg, hanem készen kapták. Bár az Örökkévalók megölik az istent, maguk is istenné, a Földet oltalmazó emberfeletti emberré válnak, biztosítva ezzel társadalmunk hierarchikus és paternalista rendszerbe való szervezését, ezzel okozva újabb és újabb királydrámákat, ily módon felébresztve alvó antagonistáikat, hogy időről időre egy tömegek pusztulását okozó galaktikus háború közepette megint megküzdjenek a hatalomért és a status quo fennmaradásáért.
