A francia agyzsábakirály tovább folytatja az ízlés, a logika, sőt az ok-okozatiság akár leghaloványabb látszata elleni dzsihádját.
Immár 12 éve, hogy felfigyeltem – szintén a TIFF-en – a Rubber című filmre, amiben a címszereplő gumiabroncs egyszercsak öntudatra ébredt, tovagurult a sivatagban, és némi rázkódás után emberi fejeket robbantott szét. A film úgy hatott a hagyományos dramaturgiájú filmeken edződött, „normális”, „felnőtt” fesztiválközönségre, mint maga a filmbéli gumi az áldozataira: fejleszedéssel, agymegsemmisítéssel.
BLKJBGGFF! – Quentin Dupieux: Rubber
„Egy gumiabroncs sorra mészárolja az embereket” – mekkora embertelen badarság ez filmötletnek! Megvalósíthatatlan! Veszélyes! Ez nem film! Ez rágalom! Egyáltalán hogy öli meg őket? Vannak tulajdonságai? Mi az oka ennek az egésznek? Nincs oka? Ok nélkül? Ok nélkül? Ok nélkül! BLKJBGGFF!
Azóta Quentin Dupieux szinte minden filmjét meginvitálta a fesztivál, így évről évre szemtanúi lehettünk annak, hogy egyre nagyobb költségvetésből, egyre nagyobb nevekkel (a Szarvasbőr / Le daim címűben pl. már Jean Dujardin alakítja a bőrzekeőrült protagonistát) valósítja meg eszement forgatókönyeit, amelyek leginkább egy csapongó kisgyerek történetmesélési technikáját tükrözik. Ha egyaltalán. Kis, játékos dili-oázisok ezek a filmek, a néző-disznó elé vetett abszurd gyöngyök az önmagukat halálkomolyan vevő, valamit mindenáron üzenni akaró naaagy alkotások sivatagában.
A dohányzás köhögést okoz címmel fordítható legújabb Düpjő-opusz felütése némileg felfedi az alkotói én mibenlétét is: egy kissrác szemszögével indít, ami valamennyire megmagyarázhatja a „dramaturgia” csapongó mivoltát. Dupieux tényleg egy nagyra nőtt vásott kölyök, aki vagy ösztönösen, vagy hipertudatosan, de gondolatról gondolatra ugrál, sokszor be sem fejezve az előzőt. Pont, mint egy gyermek: amikor valami újabb, érdekesebb jut eszébe, akkor hirtelen arrafele irányítja a gondolatmenetet. Mintha egy befejezetlen, letisztázatlan, még írás alatt álló forgatókönyv valósulna meg a szemünk láttára: az új ötlet felülírja a régit, de az előzőt már nem lehet kiradírozni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ezek a félbehagyottnak tűnő gondolatok ne felnőttes, öntudatos profizmussal lennének megvalósítva: Dupieux attól még perfektül beszél filmnyelvül, csak készakarva megvon tőlünk, nézőktől egy-egy szót, frázist, vagy központozást. Ja, és az ok-okozatiság logikáját.
Új filmje műfajparódiának indul: egy, leginkább a Power Rangersre – de lehet akár a Captain Planet is – hasonlító szuperhőscsapat gigászi küzdelmének lehetünk szemtanúi. A Tobacco Force nevű „cigiliga” öt csapattagja – Nikotin, Ammónia és a többiek – egy gigantikus teknősbékát aprítanak miszlikbe. Hogy miért, mit is csinált az a ronda teknőc? De kit érdekel? A cringe, a camp és a nosztalgia közti aranyháromszögben ez lényegtelen is: senkit. A kilencvenes évek legelejének tévés esztétikáját mennybe röptető kezdés döbbenheti rá a nézőt, hogy a mai, high profile, méregdrága szuperhősfilmek is ugyolyan bárgyúak, mint korábbi, low budget testvéreik, csak jól néznek ki. De meddig? Bármikor megérkezhet egy újabb vizuális paradigmaváltás, amitől a Marvel-alkotások egycsapásra olyanok lesznek majd, mint amilyennek mondjuk a Power Rangers tűnik számunkra ma. A méregdrága szuperhősfilmek is pont annyira nélkülözik a józan észt és a logikát, mint jelen alkotó filmje(i), csak míg előbbiek kínosan sok pénzzel, effektekkel, CGI-jal próbálják ezt a tényt elfedni, Dupieux örömmel mutatja meg a megcsináltságot, a dramaturgiátlanságot, a stupiditást. Sőt, természetesen, rájuk is játszik.
Mielőtt azt hinnénk, hogy végig ebben a sodorban maradhat a cselekmény, Dupieux vadul félrerántja párszor a kormányt, és megörvendeztet bennünket pár horrorműfajú, film-a-filmben-beszúrással, de ezek is csak arra jók, hogy a hasonló „antológiafilmek” ezeregyéjszaka-formaiságát kiüresítsék és szomjasan hagyjanak bennünket. A fafeldolgozó kisüzemben történő véres incidens viszont mindenképp a film ékköve: annyira jól fel van építve a maga gusztustalan módján, hogy még Dupieux sem állja meg, hogy ezt végre csattanóval, többé-kevésbé kereken fejezze be, pedig kedvenc „dramaturgiai” eszköze ugyebár a félbehagyott poén.
Bármennyire is úgy tűnik, hogy möszjő Düpjő f*ra veszi a nézőit, igazából a fordítottja igaz: amennyire visszaélnek a mai képregényfilmek a közönség türelmével és húgyhólyagjával, annyira barátságosan viszonyul hozzájuk a pihent agyak francia nagykövete: minden filmje másfél óra alatti, így ez is. Hiába, na, a jó, ha rövid, kétszer olyan jó. No meg persze minden jó, ha.
