Újabb és újabb Dupieux-filmet nézni olyan, mint azzal a hóbortos lánnyal randizgatni, akinek különcsége mögött nem is annyira furcsa, excentrikus személyiség, hanem a mindenki mástól való különbözés vágya sejlik fel.

Persze, minden ott dől el, hogy mit vár az ember egy olyan rendezőtől, aki első filmjének a Nemfilm címet adta (Nonfilm, 2002), majd forgatott egy kvázi cselekmény nélküli epizódfüzérből font anti-tinikomédiát (Steak, 2007), hogy aztán debütjének önreflexív-nihilista világát egy gyilkos gumiabroncs (Rubber, 2010) történetén keresztül fogalmazza újra. Az Amerikában alkotó Dupieux filmjei alapvetően agyament főhajtások az értelem nélküliség és az abszurd önkénye előtt, és arra apellálnak, hogy az idióta mainstream filmek szennyezésétől megundorodott néző vevő lesz a tradicionális filmek szabályait felrúgó nonszenszre. Vagyis a francokat, Dupieux nem apellál semmire: a saját kontójára készít filmeket, és úgy nagyjából teljesen hidegen hagyja, hogy a közönség mit kezd a kész alkotásokkal (szimbolikus gesztusként a horrorfilm-befogadás folyamatát modelláló Rubberben ki is nyírta a filmbeli publikum 99%-át). De vajon elég annyi egy antikommersz filmhez, hogy ejt a koherenciára, és anarchizmusba, bizarr gegekbe fullasztja a történetét, netán másfél órára kikapcsol a racionális világ átlagos logikai kapcsolataiból, vagy abszurditásával szimplán csak megnevettet?

Ha csak vígjátékként nézzük a Rubbert vagy éppen az idei Dupieux-filmet, a Gázost, akkor egy random Monty Python-epizódra hajazó kifacsart komédiát kapunk – ha viszont valaki bármilyen mélyebb értelmet akar kicsiholni a francia rendező agymenéseiből, akkor bizony szembe kell néznie azzal, hogy Dupieux lehet író, vágó, zeneszerző és rendező, de nem nagy gondolkodó, és nem is nagy humorista. Vagyis Dupieux nem egy becketti intellektuel, aki valamiféle mélyebb életfilozófiát fakasztana az abszurdból, és Gilliamékkel sem ülhetne egy asztalhoz, ha groteszk humorról esik szó. Ettől függetlenül ügyesen elevezget a Rubber által generált hype hullámain, a Gázossal is megtornáztatta a sznob fesztiválkritikusok hasizmait, majd Wrong Cops címen gyorsan egy spin-offot is fabrikált, aminek rövidfilmes felvezetőjébe még Marilyn Mansont is leszerződtette.

Imádjuk vagy utáljuk Dupieux-t (köztes út nincs), tagadhatatlan, hogy a Gázos nem lett olyan ütős, mint a járókelők fejeit előszeretettel szétrobbantó gumiabroncs története. Egyrészt, mert hiányzik a filmjeiben leitmotifnak számító cinikusan önreflexív réteg, másrészt mert a Gázos nincs olyan fókuszált, provokatív és harsány, mint a Rubber volt. Főszereplőnk, Dolph Springer (akit a Permanens vakáció statisztaválogatásáról érkezett Jack Plotnick alakít rezignált tökéletességgel) egészen átlagos pasas, akinek elveszik kutyája, Paul, és a keresés közben pedig furábbnál furább alakokba botlik. Persze, már Dolph élete és világa is több, mint fura: az órája nem 8:00-kor, hanem 7:60-kor ébreszti, a munkahelyén valamiért állandóan esik az eső, a kertjében lévő pálmafa pedig az éjszaka leforgása alatt észrevétlenül átváltozik fenyőfává. Dolph valósága láthatóan kibillent a négy sarkából, és a sztoriban menetrendszerűen felvonuló excentrikus karikatúra-alakok sem segítenek visszailleszteni azt – de legalább a humort feldobja az erőltetett francia akcentust próbálgató, Dolph csaját lenyúló mexikói kertész, a nimfomániás pizzafutárlány, a háziállatokkal való telekinézist tanító Cheng mester vagy a városból a nagybetűs Semmibe kiautózó szomszéd.

Dupieux a Gázosban arra tett kísérletet, hogy a hétköznapi valóságot elrajzolja, de csak annyira, hogy még rá lehessen ismerni a mindenki életében felbukkanó szituációkra. Nagyjából minden motívumnak vagy illogikusnak tűnő eseménynek megvan a valóságbeli alapja, csak itt a pirosnál a kocsiknak nem az ablakát mossák le, hanem átfestik az egészet, a munkahelyen nem a légkondi fagyaszt le, hanem folyamatosan zuhog az eső, a házon tervezett átalakítások pedig nem csak hogy nem sikerülnek, de még az a nyomorult fa is átváltozik. Ennek ellenére nem látszik, hogy a Gázos tartana is bárhova, mintha lenne akármilyen célja, lényege, értelme. Persze, az a lényeg, hogy nincs lényeg, de legalább legyen szórakoztató, ha nincs értelem – a Gázos viszont inkább ad hoc módon összeeszkábált gegfüzérnek tűnik, amely mindenben viccet keres, de csak elvétve talál. Dupieux filmje mögött nem húzódik több gondolat, mint amennyit egy abszurd műtől elvárunk; az élet esetlegessége, no meg Murphy könyörtelen törvénye büntet minden képkockán, csak éppen az egészből – bocsánat: a részekből – nem kerekedik ki mondjuk Douglas Adamséhez, Pythonékhoz, netán Buñueléhez akár csak távolról hasonlítható szerzői vízió (elég összevetni az eső-motívumot a Galaxis útikalauz, vagy a hagymázas lázálomnak tűnő „élve eltemetés” részt egy szürrealista Buñuel-mű vonatkozó fejezeteivel).

Aggodalomra viszont nincsen ok, Dupieux jobb pillanataiban bemetsz egy-egy éles poént a tőle elvárt iróniával, úgyhogy aki ki akarja kapcsolni magát a hollywoodi vérkeringésből, az megtalálja a számítását a Gázosban – és talán Dupieux is újra összeszedi magát, hiszen legközelebb egy random lúzer helyett brutálisan bunkó zsarukról forgat, amelynek rövidfilmes prológusa is több poént ígér, mint amennyit mostani munkájába bepréselt.