A furfangos francia filmes fenegyerek fergeteges és frappáns falfirkát forgatott, ami nemcsak Dalí, hanem Buñuel előtti hommage is – de hát a kettő (andalúziai) egykutya.
Az idén ötvenéves felforgató komolyan veszi a tréfát: évente megcsinálja a maga kis rövid, meghökkentő huncutságait, amelyekkel nemcsak a szubverzióra fogékonyabb, elvetemült filmrajongóknaknak kedveskedik, hanem azok húgyhólyagjainak is. Míg a legfrissebb filmje, A második felvonás (Le deuxième acte) alig egy hónapja nyitotta a Cannes-i Fesztivált, eggyel korábbi mozija, a Velencében bemutatott Daaaaaalí! csak most ért Kolozsvárra a TIFF jóvoltából. Egyre komolyabb nevekkel forgat, egyre több pénzből – aggasztó-e, hogy felfedezték maguknak a dilis rendezőt ezek a nagy presztízsű fesztiválok? Félő-e, hogy ezáltal konformizálódik, visszafogja magát, hogy szélesebb néptömegeket mérgezhessen ok-okozatiság elleni korteshadjáratával? A rettegés jogos, de azért hálistennek nem teljesen megalapozott. Tényleg nincsenek már agyrobbantó gumiabroncsok, de azért az egyetemes művészettörténet egyik szent tehenét, Dalít sem azért veszi le a piedesztálról, hogy újabb unalmas életrajziaskodó aszalékká konfitálja az életrajzi adatokat, hanem hogy csípős epigrammát makogjon róla – no nem is annyira róla, hanem igazából semmiről, vagy éppenhogy alig valamiről. Sőt, pont ez a lényeg: kell-e lennie lényegnek? Mikor valami a semmi?
Ha valami elspoilerezhetetlen, az csakis jót jelenthet: a Daaaaaalí! is ilyesmi, közel sem az ún. „cselekményen” van a hangsúly, hanem pont annak elmondhatatlanságán. Egy fiatal újságíró hölgy interjút akar készíteni a nagy zsenivel, Salvador Dalíval, ám ebbéli igyekezetei rendre meghiúsulnak. Valahogy úgy, mint a vacsorázni óhajtó asztaltársaságnak A burzsoázia diszkrét bájában – és itt nem állnak le a Buñuel-utalások, kapunk még (látszólag) tetszőlegesen cserélhető színészt ugyanabban a szerepben (A vágy titokzatos tárgya), szám szerint ötöt – sőt, még egy Moreau-szerű szobalányt is, à la Egy szobalány naplója. Dupieux nyilván nem vájkál rossz helyen: Dalí és Buñuel együtt kezdték huszonévesen Az andalúziai kutyával, mielőtt összevesztek és „szétfejlődtek” volna. Ami viszont életük végéig közös maradt: a szürrealizmus – jelentsen az akár eszme- vagy politikatörténeti fogalmat, akár esztétikai-művészeti zsánert, hozzáállást. Ezt a szürrealizmusból örökölt körkörös, álom-az-álomban logikát (vagy logikátlanságot) tekeri fel 11-re Dupieux, mit 11-re, 19-re! Sőt, még arra is lapot kér, olyannyira, hogy a végén lehetetlen legyen eldönteni, hogy mi az álom, mi a közvetítés, és mi a valóság – utóbbi nyilván nem is létezik, egy nevetséges, körülírhatatlan, bebizonyíthatatlan konstrukció, az álomtól eltérően, ami egy rendes, megfogható dolog, és amire minden rendes szürrealista csettint; amihez közelebbnek kellene állnia a film (mint olyan) formanyelvének, ha nem csáklyázták volna meg azt az amerikaiak borzalmas, tradicionális banalitásukkal immár mindjárt száz éve.
Nemcsak a matrjoskababa-körkörösséggel játszik a láthatóan vihogó kisgyerekként örömfilmezést űző direktor, hanem az egymásbafonódással is: egy festmény („a cowboy és a katolikus pap”) keletkezéstörténetét is beleszövi a „cselekménybe”, így egészen érdekes rajzolatokat hoz ki a konvencionális linearitás ellenében. Valójában ez a fajta, strukturális mintázatokban megvalósuló mesélés sokkal közelebb áll bizonyos értelemben a gondolkodás, az álmodozás szárnyalásának vezérelvéhez, mint a klasszikus (hollywoodi) filmnyelv. Az álmok és a gondolatok szabadok, de ami még fontosabb: nem lineárisak. Amint megpróbáljuk őket (lineárisan) artikulálni, megszürkülnek, ismert motívumokká silányulnak, valahogy úgy, mint az évszázadok óta rejtett falfestmény Fellini Rómájában, ami csak sötétben létezik, mihelyt napfény éri, eltűnik. Ha logikusan akarjuk közölni az álmokat, megerőszakoljuk őket. Egy unalmas könyv közben elszaladnak velünk a gondolatok, és vissza kell olvasni az oldalt, mert semmire se figyeltünk, holott a szemünk követte a betűket. Dupieux-nál ez sohasincs így: azért vibrálnak és lepnek meg mindig a filmjei, mert nem a hagyományos történetmesélést ritualizálja újra, hanem mindig a saját képzeletébe, pontosabban annak működésébe enged minket bekukkantani. És most egy kicsit talán a Daliéba is.
No nem kell félni, nagyon kicsit: nem valamiféle Dalí-fétis zajlik it a vásznon (noha azért az őt alakító öt színészből minimum négyen láthatóan irtózatosan élvezték a zsenivé való átlényegülést, és hogy nem kell visszafogottságot tanúsítaniuk a festő manierizmusainak újraalkotásában), hanem inkább maga a történet(újra)mesélés rituáléi, a metajáték érdekli a filmjét nemcsak író és rendező, hanem fényképező és vágó auteurt. Rá lehet sütni, hogy igen, szólhat ez akár a zsenik imidzsépítésének megbízhatatlanságáról, is de valószínűleg nem érdemes erőlködve üzenetet vagy effélét keresni a filmben. Élvezni kell és kész. Mert egy dolog rosszabb annál, mint egy szürrealista lázálomban lenni: azon kívül találni magad.
