Mióta ország-világ látta Quentin Dupieux 2010-es Rubber című őrületét, amelyben egy gumikerék gurul neki az amerikai sivatagnak gyilkolászni, a fesztiválok közönsége előszeretettel fizet be az elektronikus zenészből videoklip-rendezővé, majd az abszurddal és mozis műfajokkal vadul zsongőrködő jétékfilmessé vált francia összművész ámokfutásaira.
Szerencsére turbóra kapcsolt az elmúlt években, és a tavalyi TIFF-en látott Au poste! (2018) című filmje után, amelyben egy rendőrségi kihallgatás eszkalálódik a lehetetlenségig, itt is van rögtön egy kapuzárási pánikját nem mindennapi módon megélő, középkorú férfi agyzsibbasztó sztorija, amelyet az eddigiekhez képest meglepő realizmussal indít, majd szépen, lassan, biztos kézzel vezeti a nézőt a csalódást ezúttal sem okozó lehetetlenségek, meglepő fordulatok és véres gegek terepére.
Mivel filmről filmre egyre nagyobbá vált rajngótábora világszerte. Alkotásainak premierjogára már nem csak Sundance, de Cannes is igény tart, így a Deerskin az aranyparton debütált. (Talán azért is, mert hosszú évek után hazájában forgatta filmjét.) Megfilmesíthetetlennek tűnő, őrült és kompromisszummentes high-conceptjeire könnyedén bólintanak rá a producerek, s immár Oscar-díjas és mindenféle más díjas sztárok is belemennek Dupieux játékaiba: a Deerskinben egyenesen Jean Dujardin és a nemrégiben az instant arthouse-klasszikussá vált Portré egy lángoló lányról-ban (Portrait of a Lady on Fire, 2019) szereplő Adèle Haenel alkot furcsa párost.
Dupieux-mércével vizsgálva azért annyira rettentő furcsa dolgot nem észlelünk a duóval kapcsolatban. George-ról (Jean Dujardin) csak annyit tudni, hogy frissen vált el, hátrahagyta családját és céltalanul autózik a francia Alpok felé. Megáll egy benzinkútnál, unalmas bársonyzakójával eldugaszolja a benzinkút wc-kagylóját, kiüríti bankkártyáját, s minden pénzét egy ódivatú, méregdrága szarvasbőr kabátra és egy kézikamerára költi. Betérve egy hegyi kisváros fogadójába, találkozik Denise-szel (Adèle Haenel), a fiatal amatőr filmvágóval, akinek George azt füllenti, hogy befutott filmrendező. A filmre gyanútlanul befizető néző nem sejtheti mi vár rá, különböző műfaji előképek mentén azt vetítheti előre, hogy az idealista, vidéki, fiatal lány és a megkeseredett, válságban lévő, hazudozó férfi megváltja egymást a szerelemmel és a közös filmes projekttel, azonban Dupieux Hitchcock Psychójának szellemében hamar saját képére és hasonlatosságára kanyarítja a sztori irányát.
George-ot imázs- és identitásválsága egyre mélyebbre löki a hazugság, a perverzió és az őrület hármas spiráljában: gardróbját kényszeresen ki kell egészítenie újabb és újabb szarvasbőr darabokkal, senki mást nem enged kabátot viselni. Fétiskabátja beszélni kezd hozzá, egóját simogatva buzdítja szörnyű tettekre. George pedig engedelmeskedik, kamerájával rögzíti cselekedeteit, hiszen ő már mozgóképművész, és élete magnum opusát kell létrehoznia turistakamerájával, ars poétikája pedig egyszerű: halál a kabátosokra.
Nem lehet nem önreflexívként nézni a Deerskint. George az önmegvalósítás és önazonosság érzetéből fakadó szabadságélményét a gyilkolászásban és annak kamera által művészetté formálásában találja meg, Denise pedig úgy szegődik mellé cinkosként, mint Bonnie Clyde mellé, avagy mint rendezőhöz a stábtagok, hogy az ügy (avagy rendezői vízió) megvalósuljon.
Lehetne hosszasan fejtegetni a gyilkosságot mint művészi aktust, ezt megtette Lars von Trier (A ház, amit Jack épített / The House That Jack Built, 2018). Dupieux leginkább szórakoztatni, meglepni, újat mutatni akar, csak mellékesen igyekszik tematizálni valamit, ez esetben szakmáját, a filmkészítést. (Ahogy tette ezt a hollywoodi filmkultúrának beintő Réalité / Reality című 2014-es dolgozatában) Ezért inkább zseniális ötletkupacnak hatnak filmjei, kifacsarja egyedi koncepciójából a lehető legtöbbet, majd ad hoc le is zárja általában 80 percnél nem hosszabb alkotásait, így akárcsak az Au poste! esetében, ez alkalommal is lehet, hogy egyesek hiányérzettel távoznak a stáblista alatt, de a rendező megtette, amit megtehetett.
A Deerskin egészének humorához a színészi játék és a narratíva regiszterének látszólagos összeférhetetlensége teremt még egy réteget. Dupieux nem csak renomé és eladhatóság miatt castingolta Jean Dujardint és Adèle Haenelt: tehetséges drámai színészekre volt szüksége. Előző filmjeinek ripacs, karikatúraszerű, karakterszínészek által megformált főfigurái helyett most pszichológiai realizmusra törekedett, hiszen George és Denise rettentő komolyan veszi saját (de a néző számára groteszk módon röhejes) célját, avagy addig akarnak gyilkolászni, amíg egy kabátmentes világot nem teremtenek.
Úgy néz ki, hogy Dupieux nem veszít a lendületből, s idén újabb filmmel jelentkezik, amelyben többek között az Adèle életéből (2013) ismert Adèle Exarchopoulos vállalt szerepet. A Mandibules címen futó projekt alapötlete sem kevésbé elszállt: két haver egy autó csomagtartójában óriáslégyre bukkan, amelyet pénzszerzés reményében meg akarnak szelídíteni. Remélhetőleg a TIFF 20. kiadásán megnézhetjük!
