Az In the Know főszereplője kifejezetten kiborító karakter lehetne, de infantilis önelégültsége annyira ártalmatlanná teszi, hogy az inkább csak imádnivaló.

Túlárazott lángosokat zabálva picsogunk a rászorulókat kizsákmányoló rendszerről, közben meg cseszünk a koldusok reszkető markára. Etikus forrásból származó csokit veszünk a kapitalizmus szentélyében, ahol a nap végén kukába tosszák az alig punnyadt banánt. Fémszívószállal isszuk a bolygót rommá szemetelő cégmonstrumok szar üdítőit, mert szegény teknősök. Úgy írunk filmekről, mintha a kisujjunkban lenne a hetedik művészet, miközben csak az IMDb-t izomból görgetve loholunk nálunk okosabbak nyomában. Pontosan olyan kiváltságos, álszent, önhitt és önáltató, felszínes és képmutató pöcsök tudunk lenni, mint amilyen Lauren Caspian és pontosan annyira érdemeljük meg, hogy kinevessenek minket, mint amennyire rajta nevetünk.

A legendásan alulfinanszírozott amerikai Nemzeti Közszolgálati Rádió (National Public Radio, NPR) műsorvezetője a tipikus New York-i vadliberalizmus mintapéldánya, a társadalmi egyenlőség és a vérlázítóan túlfeszített politikai korrektség kombucha-szlopáló, Hamilton-idézgető, vászontáskás, eltartott kisujjú sapioszexuális védőszentje, aki fehérebb és pretenciózusabb aligha lehetne. Az a tag, aki szerint a homeless az gyűlöletbeszéd, aztán mikor kiderül, hogy a jól bejáratott unhoused már nem oké, primadonnaként omlik össze (véssük kőbe: a person who is currently without housing a helyes). Zach Woods, Brandon Gardner és Mike Judge sorozatának főszereplője kifejezetten kiborító karakter lehetne, azonban infantilis önelégültsége szerencsére annyira szánalmasan ártalmatlanná teszi, hogy az inkább csak imádnivaló. Annyira édesdeden fürdik a lánglelkű elfogadás és megmondás – truth to power! – dicsfényében, hogy abból szerencsétlen munkatársai képtelenek kipofozni (inkább Jay Sherman a The Criticből, mint Michael Scott A hivatalból). Ebből kifolyólag a kollegiális viszonyrendszer meglehetősen egyoldalú, ami egy munkahelyi komédiának sem állhat jól.

Fekete hangtechnikusában (Carl Tart) Lauren kizárólag annak a lehetőségét látja, hogy megmutassa, mennyire nem rasszista, ami nyilván a vétlen rasszizmus kaotikus jeleneteibe torkollik. A vállalati szabályokat megtestesítő producerét csak leugatni tudja, pedig Barb (J. Smith-Cameron) áldott jó lélek, noha – könnyfakasztóan morbid szál – kicsit nyomasztja, hogy férjét nemrég meggyilkolták. A dudebro gyakornok (Charlie Bushnell) lehetne az, aki felnéz rá, de a fogalmatlan csávón nem tapadnak meg dölyfösen sulykolt tanai. A ’60-as évek savmámorában rekedt filmkritikus kivétel: ő egyszerűen csak nem ezen a bolygón létezik, de legalább az évad végére talál magának fitymadonort (Judge brillírozik a fergeteges, de kissé felesleges karakterben). Lauren egyedül a műsorához háttérinformációkat kutató Fabianben (Caitlin Reilly) talál szövetségesre, nem véletlenül: a nő Lauren radikálisabb, keserűbb, dühösebb és frusztráltabb – esetenként dühítőbb és frusztrálóbb – mása.

Nem túl izgalmas – urambocsá’ eredeti – bagázs, akik tehát leginkább csak kiemelik Lauren alapjáraton is ordító debil önteltségét. Sajnos ez inspirálatlan fordulatokhoz és besült poénokhoz vezet, amikből sok ugyan nincs, de az a kevés is bántó, ami van. Azért, mert ezek a langyosabb momentumok (Barb szürreális székvásárlása annyira tájidegen, hogy az bűn) minduntalan kirángatnak az In the Know kellemes barmulásának sodrából.

Nagy baj viszont nincs, mert Lauren elég. Óriási élmény látni (értsd: hallgatni), ahogy a mindig nagyszerű Woods végre főszerepben szárnyal: ragyogóan bizarr, zavarba ejtően eszes, meghökkentően lesújtó – de mindvégig karakterközpontú – improvizációi röhejesen kényelmetlen csendeket teremtenek. Ha Woods nem lélegezne ennyire együtt ezzel a káprázatos seggfejjel, az egészet le lehetne húzni a retyón.

Woods miatt jó nézni, ahogy a hatalmas – de oly törékeny – egójában minduntalan megbotló Lauren összekaristolja a magáról formált makulátlan képét. Lenyűgöző elégtételek ezek. Mikor összefossa magát, mert a fent említett person who is currently without housing – akit a mindenség legénközpontúbb Krisztusaként „mentett meg” az utcáról – magára zárta a stúdió klotyóját, na, az katartikus. Ahogy az is, amikor lételemszerű okoskodásába koporsószeget üt a hír: „passzív” spermái enerváltan lepattannak a petesejtek burkáról. És így tovább, mindegyik epizód (hat rész, valamivel több mint két óra) egy kisebb-nagyobb Lauren-megsemmisülés. Milyen kár, hogy nem Woods arcát látjuk közben, hanem csak egy animált bábut.

Félreértés ne essék, csecse ez a stop-motion dolog, az In the Know esetében ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy csak minek. Mintha elvenné politikai szurkálás, a jól irányzott társadalom- és médiakritika, a szatíra élét. Mintha hús-vér színészekkel sokkal maróbb, nyersebb, rohadékabb és igazibb lehetne. Mintha így nem lenne elég érdekes. Meg hát, olyan nincs, hogy egy Will Ferrell hangján megszólaló figura viccesebb, mint Will Ferrell (aki még így is nagyot dob az évad leggyengébb epizódján). Persze, nem egy utolsó látvány, ahogy az Anomalisa és az istenverte Uborka szerelemgyerekének tűnő Lauren valódi – azaz nem animált – hírességeket interjúvol, de ezt azért a zseniális Space Ghost Coast to Coast rajzfilmes formában már évtizedekkel ezelőtt megcsinálta, jobban.

Az In the Know legfájóbb kapufája, hogy ezeknek az interjúknak alig van jelentősége. Mivel Lauren fantasztikusan nonszensz kérdései és idegtépő közbevágásai – amiket Woods irigylésre méltó könnyedséggel rögtönöz – csupán mulattató ürügyek arra, hogy megszellőztesse határtalan nárcizmusát, ezért sztárvendégei nem tudnak kibontakozni. Csak vannak. A Lauren megzabolázhatatlan öntömjénezésére adott őszinte reakcióik többnyire kimerülnek értetlenkedő szemforgatásokban, visszatartott káromkodásokban, félbehagyott oltásokban, gúnyos somolygásokban és felszakadó hahotákban (Hugh Laurie viszi a pálmát).

A sehova nem tartó kérdez-felelekbe Jorge Masvidal MMA-harcos ver gyönyörű – ámbár megkésett – értelmet. Megindító empatikus bölcsességével megvilágosítja a megvilágosíthatatlannak tűnő Fabiant és Laurent. Felismerésüknek mázsás súlya van: unalmas, üres, magányos emberek, akik mindezt tolakodó intellektusukkal, mozdíthatatlan elveikkel és minden egyes átideologizált porcikájukkal próbálják meg keservesen kompenzálni, elzárva így magukat mindazoktól, akik őszintén szeretik őket. Nem mintha az In the Know olyan baromira Mike Judge cucca lenne – inkább a Woods-Gardner szerzőpáros hatása erős –, de az biztos, hogy ilyen szívbe markoló ráeszmélésre eddig nem volt példa életművében: a hülyék végre tanulnak hibáikból és szembe mernek nézni kreténségükkel. A kérdés az, hogy mi marad ebből a bájosan csökött újjászületésből egy lehetséges második évadra. Már ha lesz olyan.