Nemcsak Hunyadi, hanem a Hunyadi is történelmet írt, utóbbi mozgóképes értelemben. Minden idők legnagyobb költségvetésű magyar filmes produkciójának hibái részben abból fakadnak, hogy készítői mintha nem tudták volna eldönteni, a történelmi hűség és a mítoszteremtés közül melyiket válasszák. Összességében azonban elmondhatjuk, hogy ez az első olyan kortárs magyar történelmi-kosztümös opusz, amelyre nem kell úgy tekintenünk, hogy „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”.
„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Thomas Mann idézett szövege minden, a történelmet valamilyen formában alapanyagnak használó művészeti alkotás alapvető dilemmáját fogalmazza meg, műnemtől és műfajtól függetlenül, legfennebb a hangsúlyok változhatnak. Mit lehet ebből a feneketlen kútból előbányászni, vagy ellenkezőleg, mit lehet (és szabad) belepakolni – a válasz természetesen attól is függ, hogy mit szeretnénk közölni vele. A nagyszabású kosztümös történelmi kalandfilmek és -sorozatok hatványozottan kényes helyzetben vannak ebből a szempontból, sokkal inkább, mint például az irodalmi alkotások, több okból is – az elmúlt évek, lassan évtizedek magyar történelmifilm-gyártása kiválóan példázza ezt. Egy történelminek címkézett filmalkotás mindig ki van téve a kor szellemének, az esetleges ideológiai elvárásoknak (lásd: mit akarsz közölni vele), illetve a finanszírozói környezetnek, a költségvetési igényekből fakadó kényszereknek – a kettő összekapcsolódása (ami nemcsak Magyarországon, de általában Közép-Kelet-Európában gyakorta megesik) pedig nem feltétlenül eredményezi a legszerencsésebb koktélt.
Tennünk kell itt egy rövid, ám fontos kitérőt, mert nagyon is köze van az előbbiekhez. A Hunyadi eddig nem látott mértékű állami támogatása feletti háborgásról van szó. Mert igaz ugyan, hogy számtalan igényes magyar művészfilm készülhetett volna ebből a több mint húsz milliárd forintból (ennek a nagyobbik része származik magyar állami finanszírozásból), csakhogy egyik sem lett volna azonos azzal, amit egy efféle produkció megcéloz magának. Nem lehet egyszerre nevetgélni azon, hogy pártucat statisztával rendezünk nagyszabásúnak szánt csatajelenetet, és ugyanakkor számonkérni a bőséges finanszírozást: egy ilyen típusú, ekkora infrastruktúrát, eszközparkot és emberanyagot mozgató sorozat nagyságrendileg körülbelül ennyibe kerül, a kérdés az, hogy megszolgálja-e a (pénzügyi értelemben is) belé fektetett bizalmat.
Aki fogást szeretne találni rajta, máshol kell keresnie – és mi tagadás, első ránézésre ez nem tűnik könnyű feladatnak. Azon lehet vitatkozni, hogy reprezentációs, illetve dramaturgiai szempontból a Bán Mór végeérhetetlennek látszó regényfolyamából adaptált filmeposz hol áll a Vikingek- vagy Spartacus-szerű nyugati szériáktól a Szulejmán típusú török tévés szappanoperákig terjedő skálán, az viszont most, a sorozat lezárultával aligha kérdéses, hogy ez az első olyan magyar kosztümös történelmi kalandsorozat, amely nem „ahhoz képest” nevezhető sikerültnek, hogy „a miénk” – mint amilyen mondjuk a Tündérkert volt –, hanem saját jogán. Inkább az lett volna a meglepő, ha a Cronenberg- vagy Egoyan-filmeket jegyző kanadai-magyar producer, Robert Lantos és a hozzá csatlakozó rendezői és forgatókönyvírói gárda (a showrunner Lengyel Balázstól George Mihalkán, Lovas Balázson, Bán Móron, Ruttkay Zsófián és Veres Attilán át Robert Dornheimig, Nagypál Orsiig és Szász Attiláig) ennél kevésbé profi munkát ad ki a kezéből – nyilvánvalóan azzal az anyagi háttérrel, amivel rendelkeztek. A Hunyadi, már az első képkockák után, elűzi azt a kínos feszengést, amellyel a hasonló magyar produkciók megtekintésének nekilátunk: a díszletek, jelmezek, a számítógépes grafika, a tömeg-, akció- és csatajelenetek koreográfiája, egyszóval minden, ami a látványt és (ebből következően) a hihetőséget illeti, rendben van, cseppet sem marad el a nemzetközi standardoktól, helyenként kifejezetten parádés megoldásokat láthatunk. És ezúttal az a benyomásunk sem támadhat, hogy a színészek jelmezként hordják az öltözetüket, magyarán, a karakterek valóságosnak tűnnek – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert rendkívül sok múlik ezen.
Azon viszont érdemes elmerengeni, mitől érzékelhetjük valóságosnak egy késő középkorban játszódó tévésorozat többé-kevésbé történelmi megalapozottsággal rendelkező karaktereit. Tűnjék bármilyen magától értetődőnek, nem árt sokadszorra is leszögezni: a Hunyadi és hasonszőrű társai nem dokumentumjellegű, hanem fikciós alkotások, amelyek nyomokban történelmi tényeket tartalmaznak, de a hitelességük elsősorban nem ezen múlik. (Ahogy a Válasz Online-nak a szériával foglalkozó remek podcastjében Varga Szabolcs történész fogalmaz: „ha nem hisszük valóságnak, nincs vele baj”.) Vannak konvenciók, amelyeket elfogadunk az élvezhetőség érdekében: tudjuk, hogy a középkorban a nők nem sminkeltek, de a filmvásznon ezt nem kifogásoljuk; elfogadjuk, hogy a maitól merőben eltérő higiéniai állapotokat a mostani nézői igényeknek megfelelően „megszépítik”; tudatában vagyunk, hogy a nyelv állapota sokat változott az évszázadok során, de értjük, miért beszélnek a szereplők „mai magyarul” – mindaddig, amíg az nem bántó a fülünknek és a szemünknek. (Megjegyzendő, hogy érdemes a rendezői változatot nézni, ahol minden szereplő a filmbeli nemzetiségének megfelelő nyelven beszél.)
Egy ilyen sorozat tehát folyamatosan egyfajta befogadói „senkiföldjén” mozog: egyszerre kell megfelelnie a jelenkori nézői igényeknek és gondolkodásmódnak, ugyanakkor annak a képnek is, amelyet előzetes ismereteink alapján az adott történelmi korszakról – ez esetben a 15. század elejéről-közepéről – gondolunk. Rengeteg minden a karaktereken és az azokat „kitöltő” színészi játékon áll, és nem árulunk el különösebb titkot azzal, hogy ebből a szempontból a Hunyadi némiképp egyenetlen: Törőcsik Franciska Brankovics Marája és Murathan Muslu Murád szultánja meglepő árnyaltsággal rajzoltatott meg (meghökkentő, hogy a török császárból sikerült az egyik leginkább „emberarcú” figurát faragni – ó, a hajdani barbár hódítókat nemes ellenfelekké szépítő emlékezet!), miként a sajnálatos, ám történelmileg érthető okokból a sorozatból túl hamar kiírt Gálffi László Zsigmond királya is (én neki adnám a legszofisztikáltabb alakítás díját). De még a szándékosan egysíkúan ábrázolt főgonosz (szegénynek igencsak rossz a sajtója) Cillei Ulrikot is sikerült Fekete Ernőnek megtöltenie élettel; Rujder Vivien pedig, Szilágyi Erzsébet szerepében, szintén jól hozza a családjáért, gyermekeiért mindenre hajlandó erős asszony, a harcos várúrnő figuráját.
Az egyetlen központi karakter, aki mindvégig semmiféle jellemfejlődésen nem megy keresztül, hisz olyan moccanatlan, mint a kőszikla, az maga a címszereplő (talán a Szilágyi Mihályt alakító Mátray Lászlón kívül, de neki jól áll az egy tömbből faragottság) – és ez valószínűleg nem az őt alakító Kádár L. Gellért színművészi tehetségén, hanem a forgatókönyvi „profilozásán” múlik. Bizonyos szempontból ez érthető: a törökverő hős ábrázolásával az alkotóknak egyértelműen az volt a szándéka, hogy megteremtsék a hiányzó magyar szuperhőst (lehetett volna az Pálfi György Toldija is, ha nem kaszálják el a filmtervet), akinek a különleges ereje nem emberfeletti képességekben, hanem hazaszeretetében, jellemességében és kitartásában rejlik (és persze testi adottságaiban, amelyet akár félmeztelenül, akár talpig páncélban, a sorozat igyekszik kihangsúlyozni).
„Intenzív és megterhelő időszak volt” – Interjú Kádár L. Gellérttel, a Hunyadi címszereplőjével
A kovásznai származású színésszel a Hunyadi sorozat kapcsán beszélgettünk castingról, történelmi regényekről, olasz nyelvtanulásról – no meg a páncélban való mozgás nehézségeiről.
Hunyadi János azonban jóval több volt, mint egy nagyerejű szuperkatona: egy rendkívül izgalmas, igazi Trónok harcába illő intrikákkal, diplomáciai és hadi manőverekkel, dinasztiaalapítási kísérletekkel és trónutódlási küzdelmekkel, tektonikus világpolitikai átrendeződésekkel terhelt korszakban ez a valódi self-made man, a magát erdélyi köznemesből Magyarország kormányzójává felküzdő figura egy olyan stratégiai elmének bizonyult, aki jó érzékkel felismerte, hogy az elkövetkező évtizedek/évszázadok legnagyobb kihívása a Magyar Királyság és egész Európa számára az Oszmán Birodalom nyugati irányú terjeszkedése lesz, és ennek megfelelően sikerült áthangolnia az akkori politikai elit gondolkodását is. A sorozatból természetesen nem hiányzik a „Magyarország mint a keresztény világ védőbástyája” gondolat, sőt; csak azt nem teljesen értjük, hogyan vált pont ez az ember ennek a letéteményesévé. (Apropó sematikus ábrázolás: megérne egy misét a havasalföldiek, azaz a két Vlad – Dracul és Țepeș – megjelenítése is; attól tartok, a Hunyadi egyelőre nem lesz elérhető a romániai Netflixen.)
Most úgy tűnhet, hogy ellentmondok önmagamnak, hiszen olyasmit kérek számon, amit korábban elutasítottam: a történelmi hűséget. Nem a fentebb említett, könnyen elfogadható konvenciókra vagy a „tényekre” gondolok ezúttal, hanem egyfajta összképre, az adott történelmi alaphelyzet „esszenciájára”. A Hunyadi, főleg az első epizódokban, meglehetősen hűen követi a (bocsánat a kifejezésért) „kardozós-dugós” filmek és sorozatok jól bevált toposzait, de alig tudnék felidézni olyan véres-erőszakos vagy szexjelenetet, amely dramaturgiailag ne lenne valamilyen szinten indokolt – megfigyelhető egyébként, hogy ezek száma és az egyes epizódokban elfoglalt súlya a történet előrehaladtával egyre csökken, és előtérbe kerülnek a történelmi, illetve – jobb híján fogalmazzunk így – identitáspolitikai értelemben edukatívnak, sőt didaktikusnak nevezhető mozzanatok. A vesztes várnai csata előtt elmondott beszéd, amely – összhangban azzal, hogy Hunyadi Szibinyáni Jankként a délszláv, Iancu de Hunedoaraként pedig a román kollektív emlékezetnek is része – a közép-európai kis népek összefogásának szükségességét hangsúlyozza („megint itt hagytak bennünket a szarban”), vagy a nándorfehérvári diadalt megelőző buzdítás („üzenem a királynak és talpnyalóinak: élni gyáván is lehet, de meghalni csak hősként érdemes”) ebbe a sorba illeszkednek – és ugyanúgy, ahogy Mel Gibsonon sem kérjük számon William Wallace szózatát A rettenthetetlenben, úgy itt is rendben van ez.
Úgy tűnik, a Hunyadi, a mítoszteremtés mellett, egyfajta koherens, alig leplezetten ideologikus történelemképet is fel kíván vázolni. Nem árt azonban ennek során figyelni a részletekre, illetve arra, hogy ne rugaszkodjunk el túlságosan attól, ami az adott történelmi korszak belső – mentalitásbeli, társadalmi, hierarchikus, és ezt tükröző nyelvi – viszonyaiból következik. Egészen biztosan nem lehetett a királyt a jelenlétében „szaros kölyöknek” nevezni fővesztés terhe nélkül, még ha Hunyadi Jánosnak is hívták az embert; mint ahogy Vitéz János püspök (Csémy Balázs) sem mondhatott olyat, hogy „A nemzet egy, és a nemzetnek része Magyarország minden gyermeke” – ez egyértelműen anakronisztikus kijelentés, hiszen olyan korszakról van szó, amikor sem a modern polgári, sem az etnikai nemzetfelfelfogásnak híre-hamva sem volt még. Mindezek bocsánatos, de bosszantó tévedések és felesleges mellékvágányok. Fontosabb, hogy Hunyadi János mozgóképen is megszületett, visszaverte a törököket Nándorfehérvárnál, majd ugyanott meghalt pestisben. Az már kimarad a záróepizódból, hogy néhány hónappal később Cillei is, mégpedig Hunyadi László embereinek fegyvere által. Sorozatbeli utolsó szavai – „A háború csak most kezdődik” – egy következő évad lehetőségét vetítik előre, amelynek vélhetően Hunyadi János fia, Mátyás király áll(na) a középpontjában. Szintén középkori parafrázissal: „a Hunyadit nézni nem kell félnetek jó lesz” – a fentebbiekből talán kiderül, én hová tenném az írásjeleket.
