Ételhasonlattal élni egy kritikában talán a legolcsóbb dolog: „egy csipet ez meg az, egy morzsányi ilyen meg olyan, és kész a (helyettesítsd be adott film címét”) – ennek ellenére sem tudom megkerülni a Marvel első ázsiai főhősének szólófilmje kapcsán a párhuzamot, mert a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája bizony csak pont annyira autentikusan ázsiai, mint a nálunk kapható kínai kaják: lehet, hogy a készítők egy része tényleg keleti (származású), de a végeredmény bizony a helyi gyomrokhoz lett igazítva.
Amivel önmagában semmi baj nincs, hiszen az ötízű csirke is lehet finom, de legalábbis megbízhatóan kiszámítható, még ha nem is feltétlenül autentikus. A Shang-Chivel is jórészt ez a helyzet: minden ízében korrekt, épp csak ez már a 25. (!) MCU-filmnél egy kicsit kevés. Úgy pedig különösen fájó ez a gyorséttermi korrektség, hogy alapvetően simán benne volt a potenciál, hogy egy újszerű, üde színfoltja legyen a Marvel képregényfilmes univerzumának, ne pedig csak a legújabb tucatterméke.
A történet szerint olyan ezer évvel ezelőtt Xu Wenvu (Tony Chiu-Wai Leung hongkongi sztár első, részben angol nyelvű szerepében) rábukkan a rejtélyes tíz gyűrűre, ami halhatatlanságot és szupererőket biztosít számára, ezek segítéségével pedig árnyékbirodalmat épít ki magának. Aztán a 1990-es években egy titokzatos kis falu felkutatására indul, de a bebocsátást nem nyeri el, ellenben a gyönyörű és harcművészetben hozzá fogható képességű Li (Fala Chen) szívét igen, akitől két gyereke is születik. Anyjuk halála után aztán a kis Shang Chit és húgát, Xialinget (Meng’er Zang) kíméletlen gyilkosoknak képzi ki, gyerekei azonban hátat fordítanak apjuk véres múltjának és életének, és elkezdik a saját útjukat járni. Shang – testvérétől elszakítva, Shaun néven – Amerikába menekül, azonban apjuk tízgyűrűs keze itt is utoléri őt, Shangnak pedig legjobb barátjával, Katy-vel (a mindig szórakoztató Awkwafina) haza kell térnie, hogy szembenézzen múltjával és felmenőivel.
A Marvel érezhetően a Fekete Párduc receptjét vette kölcsön a legújabb filmjéhez, elszigetelt, eltérő kultúrájú kis önálló világgal, szülői és öröklési problémákkal, modern, leginkább könnyűzenére építő soundtrackkel, ugyanakkor lényegesen kevesebb egyéniséget sikerült adniuk Shang Chi és a Tíz Gyűrű történetének, mint T’Challa (a néhai Chadwick Boseman) szólófilmjének. Történik ez annak ellenére, hogy koncepcióban működhetett is volna dolog, de a sztori és a látvány körüli biztonsági játék teszi végül korrekten középszerűvé a keleties mozit.
A film első komolyabb harcjelenete például egészen vérpezsdítő, legfőképp talán azért mert egy hétköznapi helyszínen, egy buszon zajlik az egész, viszonylag kis tétekkel (Shang Chi a nyakláncát próbálja megvédeni a kardkezű Florian Munteanu vezette rosszarcúaktól), a készítők viszont remekül használják ki a lokáció nyújtotta lehetőségeket, és olyan kreatív és pörgős, de leginkább érezhetően megkoreografált, nem pedig számítógépen megkreált kung fu-s jelenetet vittek képernyőre, amilyent talán Jackie Chan filmjei óta nem láthattunk. Pontosan ezt elnézve fájó, hogy szinte az összes többi hasonló rész teljesen, marvelesen sablonos, rengeteg vágással és még több CGI-jal (a fő antagonistát alakító Tony Chiu-Wai Leung például rengeteget edzett a szerepre, aztán szóltak neki, hogy fölöslegesen, mert az ő részei legnagyobb részben számítógéppel lesznek összerakva).
Aki viszont még több mint két tucatnyi Marvel-mozi után sem unja a szokásos receptet, az biztosan élvezni fogja a Shang Chit, mivel a például legutóbbi MCU-filmmel, a Fekete Özveggyel ellentétben itt egy koherens történet, egész jó tempó és szórakoztató karakterek várják, ahol messze nem érződik annyira az a ténylegesen létező Disney-tendencia, hogy a film akciójelenetei előbb elkészülnek, mint ahogy a forgatás, vagy akár a forgatókönyv megírása elkezdődne. A látvány ugyan sablonos, de a zene például helyként még ki is tud lépni a mostanra megszokottá vált tendenciákon és megbízhatóan unalmas kliséken, és bár messze nem annyira egyedi és „kúl” az egész, mint mondjuk a Fekete Párduc esetében, de mindenképpen túlmutat a legtöbb tucat-filmzenén.
A folyamatos flashbackekekkel operáló sztori pedig korrektül építi fel a főszereplő és családtagjainak karakterét és motivációit. A kötelező MCU-s mellékszereplők felbukkanása is egészen kellemes, az egyik, Wong (Benedict Wong) felbukkanása várható, a másik sokkal kevésbé, és lényegesen szórakoztatóbb is, annyira, hogy ezt el sem szpojlerezném. A kínai mitológia beépítése is egész jól indul (a titokzatos, elzárt falu kitalált lényei például szórakoztatóak és másszerűek, jobb pillanatokban az Avatar: Az utolsó léghajlító kreatív lényeit idézik), aztán természetesen ugyanott csúcsosul, mint mindig, amikor amerikaiak dolgoznak fel kínai történeteket: egy sárkányban. Ettől, és a hasonló megoldásoktól lesz talán ennyire importált, kínai gyorskajás hangulata az egésznek, nem is véletlen, hogy ironikus módon pont ez lesz az első Marvel-mozi, amit nem mutatnak be Kínában.
A korrektség a legfőbb jellemzője Shang-Chi történetének, mind a látvány, mind a sztori tekintetében, ami talán csak azért zavaróbb, mint amennyire szórakoztató, mert már huszonötödjére történik. Mindez úgy, hogy megvolt itt a potenciál egy újabb Fekete Párducra is, de sokkal inkább lett belőle mondjuk A Hangya: kellemesen, lagymatagul szórakoztató, de hamar felejthető tucat-popcorn, még ha más ízű is rajta fűszerkeverék.
