Aki az elmúlt éveket mély hibernációban töltötte volna, annak elmondanám, hogy a Thor című film nem a skandináv-germán mitológia istenéről szól, hanem az említett istenből inspirálódott Marvel-képregényfiguráról, ami nem mindegy – a különbség mondhatni ég és föld. Avagy Asgard és Midgard, hogy legyünk stílusosak.
Thor (Chris Hemsworth) tehát mindenekelőtt képregényfigura: ez viselkedésén, beszédstílusán – de leginkább ruháján – látszik meg. Emellett igazi shakespeare-i figura: isteni sarj, Odin (Anthony Hopkins) fia, nemes, bátor és megfelelően kigyúrt – ám személyiségében egy végzetes hiba van, és ez a hübrisz (de hát ez norvég, nem görög történet, úgyhogy hívjuk inkább dølyfnek vagy gøgnek). Apja, Odin ezért hát megfosztja erejétől és a Földre száműzi. Ott éppen egy kis csillagászcsapatba botlik (Natalie Portman, Stellan Skarsgård), de amíg segítségükkel a Földön kalapácsát keresgéli, addig testvére, Loki gonosz fondorlatokat sző… Ám hősünk – teljesen shakespeare-telen és nagyon is hollywoodi módon – levetkőzi gőgjét, mielőtt az tragédiába sodoroná. Spoiler nélkül ennyi, a továbbiakat úgyis ismerjük a franchise többi filmjéből...
Kenneth Branagh jobb napokat is látott rendező addig tanulmányozta az utóbbi évek Marvel-adaptációit, amíg rá nem jött, hogy ezekből a képregényfilmekből kétféle van: rossz és kevésbé rossz. A kevésbé rosszakat a rosszaktól pedig – amint a Vasember példájából is kitűnik – a humor választja el és az eszeveszett, de eltalált tempó. A humort kevésbé sikerült megtartani (ugyan van pár viccesnek szánt egysoros), a tempót viszont fokozza rendesen (annyira, hogy a csatajeleneteket szokásos módon már alig lehet követni). Ehhez tevődik hozzá az átlagnál sokkal jobb és látványosabb dizájn (Asgard, egyezzünk meg, elég lenyűgöző, még 3D-ben is), egy eléggé meggyőző, szimpatikus főhős – és máris korán jött a nyár a mozikba.
Thorral mint figurával ugyanaz a baj, mint Supermannel: halhatatlan, isteni figura, ezért nehéz igazi ellenségeket – és ezáltal jó drámai szituációkat – írni neki. Míg utóbbi gondját a kriptonittal próbálták megoldani, jelenlegi filmben a Mjölnir nevű bumerángszerű szuperkalapács viseli Thor erejét, amitől elválasztva hamar gyengélkedésbe kezd. Ilyen állapotban pedig máris veszélyesnek tűnik egy csupafém robotszerű figura, ami amúgy röhejesen kilóg a film képi – a mitológiát amúgy is nyögvenyelősen tiszteletben tartani próbáló – világából. De nemcsak ez, ami kilóg. A politikai korrektség jegyében a szereposztók távol-keleti és fekete színészeket is kerestek a viking mesék szerepeire, a legfeketébb színész (Idris Elba) éppen a „legfehérebb isten”, Heimdallr megtestesítője lett. Nem a bőrszínnel van a baj: sem ő, sem a hollóképű Loki (Tom Hiddleston) nem túl emlékezetes figurák, ahogyan azúttal Anthony Hopkinsnak sem sikerül brillíroznia. A szemtelenül árja főszereplő tényleg visz mindent, méltó párja Tony Stark/Vasembernek a Marvel-filmográfiában. Az alkotók emellett becsempésztek párat a majdani Bosszú angyalai-film (széria?) szereplői közül, pl. a Sólyomszem nevű íjászt.
A kötelező megagiccs-jelenetekkel, a hiteltelen szerelmi szállal, az ezerszer hallott zenével1 és hatásvadász rombolás-jeleneteivel együtt is a Thor az élvezhetőbb képregényfilmek közé tartozik, de ez ne hasson meg senkit: igazából semmi olyant nem tud felmutatni, amitől kiugrana közülük. Fájdalmasan ugyanolyan: egy újabb Marvel-szuperhős a polcon, ezúttal szőkében...
1 A Vasember-filmek zenei ízlését ismerve, kicsit vártam a vége felé a God of Thunder című Kiss-klasszikust, de nem jött...
