Azt se bántam volna, ha egyáltalán nincs párbeszéd ebben a filmben, ha történet sincs, csak képek. Lapozni se kell, csak hátradőlsz a fotelben, nézed és hallgatod, ahogyan hullanak az emberek. Még a vér is egészen szépen fröccsen. A film brutális világhoz egészen hamar hozzászokik a szem és az agy: nem kavar föl, inkább megnyugtat.

2008 egyik legbrutálisabb akciófilmjének tartott alkotása, a Punisher: War Zone Lexi Alexander rendezőnő(!) munkája. A film főhőse Frank Castle (Ray Stevenson), Marvel képregény-anyagból gyúrt fickó, akinek természetfölötti képességek helyett katonai képzettsége és lemészárolt családja van. Bejelenti hát, hogy Frank Castle halott, helyébe a Megtorló lép, akinek morális kötelessége bosszút állni szeretteiért, „ha már Isten nem bünteti, akit kell, én majd megteszem”-alapon. Szemet szemért széklábbal, fejet fejszével, arcot üveggel való összeadás eredménye sok-sok vér, ami mindenhonnan folyik a Megtorló nyomában. Fegyvergyűjteményével felszerelkezve főhősünk mindenkit kinyír, akit csak lehet – véletlenül egy FBI-ügynököt is, amely tett aztán elindít egy karakterdomborító érző szálat is a sok vérző figura mellett. Amúgy a karakterek egyik leglátványosabbika a főellenség, akit Dominic West alakít: Billy Rusotti esete az üvegszilánkokkal egy Frankensteinre emlékeztető Jigsaw-t eredményez. Ha Jokernél elengedhetetlen a túlzó mimika, neki mégiscsak festett arca van, de ennek szegénynek varrás és kapcsok tarták össze pofázmányát: legalább megjátszhatta volna, hogy fáj neki a maszkja vigyorgás közben. No de sebaj, kemény fickók ezek itt, figyeljünk csak az akcióra, mert ez a tölténnyel-vérrel folyó film éppen túlzásaiban válik izgalmassá.

Ha már a történet nem annyira fontos, és a látvány válik a film elsődleges attrakciójává, érdemes ennek a rétegeit is megfigyelni. A szereplők mindössze két vagy három alkalommal látnak napvilágot a filmben, mégsem mondanám nyomasztónak a sok sötét zugot, melyekben játszanak/gyilkos játékaikat játsszák: az éjszakai külső terek színes bevilágítása is egyfajta túlzás, absztrakció, ami ebben a filmben igencsak szép háttéret hoz létre az öldöklés mögött. A túlzás egy másik formája a karakterek esetében mutatkozik, akik annyira jó arcok, hogy puszta jelenlétükkel megelégednék. Amikor beszélni és/vagy „tevékenykedni” kezdenek, veszítenek varázsukból, épp a rájátszás miatt. A párbeszédek csorbítanak a filmen, közhelyes irányába tolják el.

A The Punisher című képregény filmes változatai közül amúgy ez már a harmadik darab. Az első, The Punisher 1989-ből Mark Goldblatt rendezésében például egy igazán jól sikerült film volt, amelyben Frank Castle szerepét Dolph Ludgren játssza, és bőrszerkós alkatával, fegyvereivel végig uralja a filmet. Mégis egy összetett alkotás ez, gengszerfilmes beütésekkel, japán harcművészettel, Orson Welles-tükörjelenetes utalással és hamletes célzásokkal. A második, szintén The Punisher 2004-ből Jonathan Hensleigh rendezésében már hangsúlyosabban épít a cselekményre. A hatás és a kontraszt kedvéért itt a főhős családjával való viszonyát, illetve e család lemészárlását is láthatjuk. A melodrámai szál bevezetésével felhígul valamelyest a (műfaj)film jellegzetes világa. Nekem nem tetszik, ha egy kemény fickó érzékeny oldalát hosszan ecsetelik, ami már rég nem egy karakter kidomborításának eszköze, hanem egy borzasztó nagy közhely. Talán emiatt Thomas Jane a nem annyira hiteles Megtorlóként, mint Dolph Ludgren vagy Ray Stevenson. Ilyen szempontból ebben a feldolgozásban a főellenség, John Travolta, sokkal izgalmasabb karakter. Néhány emlékezetes jelenet mégiscsak képes elnyomni a közhelyeket a filmből, s egészen élvezhetővé tenni azt.

A harmadik Punisher-filmnek aztán végül sikerült kiegészíteni a címét a War Zone pontosítással. Ezt tartják a képregény legközelibb adaptációjának, mely hűen visszaadja annak rajzolt világát, karaktereit és hangulatát. És valóban elég egyoldalúan a harcról (ennek mikéntjéről) szól a film, ami nem feltétlenül baj. Valamit mégis hiányolok belőle: a humorát, mely talán a túlzásokban vész el (vagy abban akar hatni), de ami az előbbi két filmnek kétségkívüli színfoltja volt. Képi világa azonban minden kifogást el tud feledtetni, és a túlzások, ha nem is érik el a Tarantino-szintet, de mindenképp egy önmagában koherens és (kikapcsolt aggyal) élvezhető alkotást hoznak létre. Főleg azok számára, akik ritkán néznek ilyen filmeket.