A maszkos hősökről szóló képregényfilmek rendszerint megmaradnak a biztonságos bugyutizmusnál, fenntartva a látszatot, hogy a képregényműfaj is ezen a szinten vegetál, amit a leginkább azok tudnának megcáfolni, akik valaha is olvasták ezeknek a filmeknek a képregényelőzményét.
Az amerikai filmgyár az utóbbi években csak úgy ontja magából az ingadozó színvonalú forgatókönyveket, amelyek jelentős százalékát alkotják a feldolgozások, amelyek egy régebbi – klasszikus vagy kevésbé klasszikus – film újraírt változatai, és néha-néha még olyan is akad köztük, amely önmagában is megállja a helyét. Az elmúlt években pedig ugrásszerűen megnőtt a képregény-megfilmesítések száma, és úgy néz ki, hogy ez még csak a trend elejének a vége. A stúdiók – elsősorban természetesen az amerikai stúdiók – pár éve rádöbbentek, mekkora érdeklődés övezi a képregényfigurák modern megfilmesítését, úgyhogy nekiláttak. Az összesnek. Ami elég sok. Ha valamilyen okból el nem kezdenek sorra megbukni, minden bizonnyal még jó darabig tömnek bennünket velük. Mert felnőtt az a generáció, amely számára a történelmet olyan gennyessé korrumpálta a politika, hogy hőseit nem találja, nem találhatja máshol, mint a képzeletében. A mindent körülvevő világgal többek között az a baj, hogy nem elég egyértelmű. Nem könnyű eldönteni például egy esetlegesen körülöttünk zajló háborúban, hogy most kinek van igaza, ki ölt meg kit, biztos, hogy a jó oldalon állunk-e, stb.
Nomármost, az átlagképregényben ilyen kérdésnek az árnyéka sem merül fel. A kettős identitású igazságosztók történeteiben éppen azt szeretjük, hogy mindig világosan tudjuk, hogy ki a jó, és ki a rossz, egész univerzumuk erre a fekete-fehér ellentétre épül. Nem csoda hát, hogy már a kezdetektől használták politikai célokra a világmegváltókat, mi több az egyik legnagyobb képregénykiadó, a Marvel eleinte legmasszívabb tartópillére, a csillagsávos esztétikába öltözött Captain America első füzetének borítóján éppen heveny ököl harcba bocsátkozik Adolf Hitlerrel. Amikor az amerikai képregényőrület útnak indult, a műfaj még leválaszthatatlan volt az aktuálpolitikáról, és bizonyos értelemben ez a mai napig így van. Ha van rá mód, mindenképp érdemes végignézegetni például a 2001. 09. 11. kapcsán megjelent füzeteket. A legolcsóbb bulvárlap színvonalán érzelgősködnek és politizálnak, alátámasztva a rengeteg előítéletet, ami így is épp eléggé körülveszi a képregényeket, és valljuk be, az esetek jelentős részében joggal.
Különös, hogy a filmes feldolgozások sem próbálnak meg szembehelyezkedni az előítéletekkel, sőt: kifejezetten kiszolgálják azokat. Képregények filmes feldolgozásai valahogy soha nem képesek túljutni a jófiú-rosszfiú-előbbi-legyőzi-az-utóbbit képleten. Általában a filmesek csupán az eredeti sztori vázát próbálják meg beleerőltetni egy másfél-kétórányi moziba, úgy, hogy lehetőleg ne nagyon zavarják össze a nézőt a történettel. Bár a trend többé-kevésbé folyamatos volt, a mostani képregény-megfilmesítési hullámot talán Tim Burton 1989-es Batmanjétől származtathatjuk, úgy, hogy már erre a filmre is vonatkoznak a fentiek, bár ebben az esetben még megbocsátható, hiszen ez egy első rész, az alkotó kénytelen elölről kezdeni a mítoszt, bemutatni Batman születését, majd szépen sorjában mindent, amit a képregényolvasók már úgyis régen tudnak. Mindezen felül pedig már nem érezték feladatuknak egy eredeti történet kiagyalását is, és könnyen lehet, hogy igazuk volt. Az ortodox képregény-hívők nem tűrték volna, hogy a mítosz megváltoztassék, másrészről viszont az is igaz, hogy egy konzervatív gondolkodású comic-zombinak úgysem lehet megfelelni, hiszen a képregényeket (mint egyébként minden művészetet) mindenki másért szereti, így mindenki mindig mást vár tőlük. A gordiusi csomó így egy lapos, de megbízható történettel lett átvágva: Bruce Wayne szüleit gyermekkorában egy utcai rabló megöli, ezért később denevérruhában járja az utcákat és igazságot oszt. De egy szép napon Gotham City alvilágában megjelenik a Denevérember tökéletes ellentéte, a nevető gyilkos: a Joker. Úgyhogy összecsapnak, és a végén Joker meghal. Burton filmjét nem is a történet miatt lehet elsősorban szeretni.
Azt, hogy ez a film milyen magasra tette a lécet a vizuális megoldások szintjén, csak a nem Burton rendezte epizódok megjelenésekor tudtuk meg (Mindörökké Batman, 1995; Batman és Robin, 1997). A kilencvenes években aztán egyre sűrűsödnek a képregényfilmek, de nagyon kevés közelíti meg a Batman látványvilágát. Bár valószínűsíthető, hogy a Bob Kane (a sötét lovag szülőatyja) életérzéséhez közelebb áll a 40-es évek, szintén politikával átitatott mozisorozata vagy a hatvanas évek ugyancsak moziban induló tévésorozata. Ez utóbbit a mai napig előszeretettel vetítik egyes csatornák, aki látta már, tudja, miről beszélek, amikor azt írom, hogy meglehetősen nem-mai trendek érvényesülnek ott. Batmannek sörhasa van, minden pofonnál kiírnak egy SMASH-t a képernyőre, és így tovább. Batman története az 1939-es születéstől fogva fokozatosan vált egyre sötétebbé és „gótikusabbá”, aminek az újkori film tulajdonképpen még mindig egy meglehetősen könnyed feldolgozása. Könnyed, mert az, ami Burton '89-es és '92-es (Batman viszatér) filmjeiben jó, azon már a képregény régesrég túl volt. De nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy ebből a szempontból ezután szinte kizárólag rosszabb következett. A Batman visszatér története például már sokkal izgalmasabb és képregényesebb volt, mint az első epizódé, a karakterek árnyaltabbak voltak, és úgy sikerült hozzátenni a jellemükhöz, hogy azzal mégsem sértették meg az eredeti képregénykánont. Kár, hogy nem Tim Burton folytatta a sorozatot, ha ebben a szögben emelkedett volna a színvonal, már a harmadik rész egy egészen kiváló film lett volna. De nem az lett.
A jobb sorsra érdemes, időnként kiváló filmeket rendező Joel Schumacherre nem lett volna szabad ilyesmit bízni, aki egész másban van otthon. Kétségbeesett kísérletek folynak most Hollywoodban, hogy feltámasszák a vászonnak a sötét lovagot, egy ideig úgy volt, hogy Tim Burton Darren Aronofskyval (Pi; Requiem egy álomért) fog egy Batman előzményfilmet csinálni, de most inkább úgy néz ki, hogy Wolfgang Petersen (A tengeralattjáró, Viharzóna) forgat Batman vs. Supermant. De valószínűnek tűnik, hogy a dolog kevéssé rendezőfüggő. A maszkos hősökről szóló filmek rendszerint megmaradnak a biztonságos bugyutizmusnál, fenntartva a látszatot, hogy a képregényműfaj is ezen a szinten vegetál, ami egyszerűen nem igaz. Vajon hányan olvasták Magyarországon a Killing Joke-ot? Ez volt az első magyarul kiadott Batman képregény, de aki olvasta, az biztos, hogy emlékszik rá. Úgy kezdődik, hogy esik az eső. Joker megszökik az Arkham elmegyógyintézetből, ahova a Denevérember juttatta, Gordon rendőrfelügyelő közreműködésével. Gordonnak van egy lánya, Barbara, akinél hamarosan megjelenik a Joker és néhány embere. Iszonyatos kegyetlenséggel megkínozzák a fiatal lányt, a bohóc mindvégig fényképez. Mindezek közé iktatva, a történet elejétől fogva, a Joker visszaemlékezéseiből megtudjuk a karakter élettörténetét. Az egykori kémikus, hogy születendő gyermekét és feleségét el tudja tartani, végső kétségbeesésében segédkezik egy bűnbandának, hogy betörjenek munkahelyére, egy vegyi gyárba. Már elindulnak a betöréshez, amikor jön a hír: a vegyész terhes felesége egy bizarr balesetben életét vesztette. A banada nem hagyja lefújni az akciót, de amint bejutnak, rajtuk üt a Batman. Mindenki meghal, a vegyész félőrülten a fortyogó vegyszerbe veti magát. Vissza a jelenbe. Barbara öntudatlan állapotban kórházba kerül. De a lány szenvedése csupán csali volt, hogy elcsalják a bedühödött szuperhőst egy elhagyatott vidámparkba, ahol eszelős díszletek között megkezdődik a végső hajsza. Batman szembenéz a Joker állította csapdákkal, és egyre közelebb jut hozzá. Joker egy alkalommal a kínzás képeit is levetíti a hősnek: Barbara meztelenül fetreng a vérben, testét vágások borítják. Az egész vidámparkban Joker hangja és nevetése hallatszik. A Jó nyílt terepen éri utol a Gonoszt. Batman megragadja a Jokert, mire az egy viccet kezd mesélni: „Két őrült megszökik az elmegyógyintézetből. Felmásznak a tetőre, hogy onnan valahogy átjussanak a szomszédos ház tetejére. Az egyik azt mondja a másiknak: – Menj előre, majd én addig világítok az elemlámpával, hogy lássad az utat. Mire a másik: – Persze, aztán amikor félúton járok, lekapcsolod a lámpát, én meg lezuhanok!” A Joker eszeveszetten röhög. A Batman még mindig vicsorogva tartja maga elé az elmebeteget, aztán a vicsor lassan mosolyba fordul. Mosolyba, majd nevetésbe. Együtt nevetnek. Az eső esik.
Valószínűleg nem lehet elvárni egy amerikai stúdiótól, hogy ilyen formátumú történetet kanyarítson a következő Batman-epizód, vagy bármilyen más képregény-feldolgozás köré. Nagyon kényes történetmesélési stílus ez, és a Killing Joke szerzői (író: Alan Moore, rajz: Brian Bolland) mindvégig fenn tudják tartani az egyensúlyt: bár azt igényeljük, hogy legyen hős és legyen gonosztevő a történetben, egyúttal azt is akarjuk, hogy mindkettő emberivé legyen téve. Hogy a követendő-, illetve elriasztó példa minél inkább kézzelfogható, átélhető legyen. Szükségünk van rá, hogy lássuk a hős rossz oldalát és a gonosz igazát, ki tudja, miért. Talán csak, hogy azt mondhassuk: neki sem könnyű. Természetesen nem csak a DC Comics-nak vannak ilyen legendás epizódjai. A másik legjelentősebb képregény-multi, a Marvel is jelentkezett más elhíresült, helyenként kifejezetten és szándékoltan mítoszromboló epizódokkal. A könnyebb érthetőség kedvéért maradjunk olyan füzeteknél, amelyek megjelentek magyarul is.
A Kraven utolsó vadászata című epizódja a Pókembernek nem kis feltűnést és botrányt kavart annak idején, 1987-ben. Pókember régi ellenfele, Kraven, a vadász úgy érzi, számára csak egy feladat maradt az életben: levadászni a Pókembert. Hősünk elbizakodottan száll szembe a vadásszal, így Kraven hamar leteríti távcsöves puskájával. A testet fogja és eltemeti a hátsó kertjében. Innentől két szálon fut a cselekmény: Kraven magára ölti a pókjelmezt és elindul legyőzni Vermint, akit a Pókembernek soha nem sikerült, az igazi Pókember tudata pedig életéért küzd a sír mélyén. Kraven legyőzi és elfogja Vermint, Pókember kimászik a sírból. Kraven ráereszti Pókemberre Vermint, aki ezúttal is legyőzi hősünket, de Kraven megmenti. Jöhetne Pókember jogos bosszúja Kravenen, de az visszautasítja a csatát. Ő már győzött, mondja a Vadász, végszóra szájába veszi puskája csövét, és elhúzza a ravaszt. A képregénykiadó később alig győzte foltozni a fekete lyukakat, amiket ez a történet ütött a Marvel-univerzumon. És ez még csak a leghíresebb képregénykarakterek egy-egy története, melyek meglehetősen sötétek, helyenként kifejezetten pesszimisták, de ezt a sok rózsaszín történét kívánta meg, amelyet azelőtt írtak róluk.
Apropó, rózsaszín: Pókembernek olyan kalandja is volt (szintén megjelent magyarul), amiben kifakult, kék-rózsaszín ruhában kellett mennie, mert sokáig hagyta a hypoban a pókjelmezt. És amikor este egyetlen bűneset sem történik és annyira unatkozik, hogy maszk nélkül kiáll a lépcsőházba azt kiabálva: „Emberek! Én vagyok a Pókember!”, de senki nem figyel rá... És így tovább. A filmeseknek bőven lenne alapanyaguk. És ha ilyenkor eszünkbe jut, hogy ehhez képest milyen volt a várva-várt Pókember-film forgatókönyve... A képregényeknek a vizualitás mellett nagyon fontos eleme a történet, legalábbis az amerikai popkultúrában. A színvonalas képregényfilmek eddig mégis vagy látványvilágukkal (Batman) vagy fatasztikus koreográfiáikkal (Penge) tudtak csak kitűnni. Kivétel talán a Men in Black, ami igazán szellemesre, helyenként gondolatébresztőre sikeredett. Ami azonban a leginkább érti és a legfinomabban kezeli a témát, az M. Night Shyamalan 2000-ben készült filmje, a Sebezhetetlen. És hogy hogyan tovább? Meglátjuk. A dömping folytatódik, egyik-másik egészen ígéretes résztvevőkkel. Addig is vetítsünk magunknak, képzelettel. Úgyis mindig a saját sztorink a legjobb.
