Steven Spielberg hollywoodi rendező Wim Wenders Pinája után újfent bebizonyította: a 3D-s effektust az alkotás feldíszítése mellett a történetmesélés eszközévé is lehet, sőt kell tenni. A Hergé által kreált hős-újságíró-mesterdetektív, Tintin kalandjait úgy vitte vászonra, hogy hű maradt a képregények világához és közben kicsinek és nagynak egyaránt szórakoztató filmet vetített.
Élő szereplők bevonásával forgatott, különleges digitális-animációs technikát alkalmazó filmmel lepte meg Steven Spielberg a filmrajongókat, Tintin kalandjai – Az unikornis titka című alkotással. A belga Lucien Hervé által teremtett – egyesek szerint magyar kalandor figurájából ihletett –, amolyan „Mini Indiana Jones” számtalan gyerek délelőttjét aranyozta be kedves, humoros fordulatokban bővelkedő kalandjaival, nem erőltetett, nem mű, de hatékony, már-már pedagógiai jellegű „tanmeséivel”. A rejtelmek megfejtésére szakosodott ifjú hős-mesterdetektív, az archetipikusan hű eb és a szintén tipikus, kissé naiv kísérő, Haddock kapitány együttese olyan bámulatosan fordulatos mesének hősei, amely a 3D-s kivitelezés nélkül is parádés.
Az eredetileg képregényként született, kétdimenziós, és az olvasó képzelete által mozgatott (animált) rokonszenves, félrefésült hajú fiatalember hamar a képernyőkre költözött – a belga Belvision animációs stúdió már 1960-ban világsikerű miniszériát kreált belőle.
Az 1992-ben készített, az eredeti koncepcióhoz sokkal inkább hű rajzfilm-adaptációk jobban érzékeltették a Hervé-féle hangulatot, és, szerencsénkre, az akcióval fűszerezett kalandfilmek nagymestere által rendezett filmváltozat is hű maradt a képregények világához, és pihentető, kiszámítható végű, de kedves és – nem utolsó sorban – értelmes szórakozást adott nekünk.
A mimika- és mozgásrögzítéssel készített, hipertechnológiát alkalmazó filmecske immár nem csak a gyerek reggeli kakaója mellé szolgálható fel, hanem igazi, akciókedvelő felnőttek által is szerethető kalandfilm. A műszaki oldal további erőssége, hogy a színészek nem csak a hangjukat adták a Lucien Hervé által kidolgozott külsejű figurákhoz, hanem egyéni arcjátékukkal, testbeszédjükkel is gazdagíthatták azokat. Az unikornis titka emellett nagyon jól illeszkedik a meggondoltabban készített filmek azon új vonulatába is, amely a 3D-t immár nem csak az alkotás ékeként használja, hanem magának a történetmesélésnek is eszközévé teszi a különleges vizuális effektust.
A Shrekben még döcögő funkcionalitású „dimenzióváltás” itt teljesen motiváltan van jelen, ugyanis nem csak arra jó, hogy megijedjünk a „felénk” röpülő tárgyaktól (vagy sárkányoktól...), mint a zöld ogrés rajzfilmben, hanem ténylegesen bevisz ebbe a szerethető mesébe.
A kalandfilmeken és patetikus hájjal körbekenegetett, akciódús megaprodukciókon edzett Spielbergre ezúttal egy kedves mesének a feldolgozását bízták. Alkotása természetesen nem lehet tökéletes, ám a mesternek szerencsére sikerült megtartania az eredeti történet sármját.
A mitikus Egyszarvú (Unikornis), a bölcsesség és a kecsesség megtestesítője, sajnos, nem lép fel „személyesen” ebben a filmben, hanem egy, szintén mitikus rakományú hajó viseli ezt a nevet, és, természetesen, egy mesés kincs, amely ha napvilágra kerül, törékeny bolygónk sorsát végérvényesen megpecsételné. Ám Tintin tiszta lélek, nem korrumpálható, és nem enged a kics csábításának. Megmarad annak a huncut képű kalandornak, akivel a vájtszeműek évtizedekkel ezelőtt megismerkedhettek.
Számomra kicsit furcsának tűnt, hogy a Belgiumban „anyakönyvezett” kalandor angolul beszél, ennek ellenére leszögezhetjük, hogy Spielberg nem „szarvazta fel” Tintint, és a meseszép történetet nem áldozta fel Hollywood kegyeletgyalázó pénzhajhászainak áldozati oltárán. Egek ura, akarom mondani hollywoodi urak, miért nem osztottátok a Titanic tragédiájának a megfilmesítését is rá, a giccskirály Cameron helyett?
