Bogdan Mureșanu első nagyjátékfilmje fél lábbal a kommunista történelemben, másik sarkát a román filmes hagyományoknak támasztva próbálja meg hozzátenni a maga részét Románia máig legfrissebb társadalmi traumájához.
A román közönség már a Velencei Filmfesztivál egyik fődíjasaként ismerheti meg Bogdan Mureșanu debütfilmjét, amely az Orizzonti szekció elismerése mellett még két fontos díjat is bezsebelhetett (többek között Bíró Boróka által első operatőrként kiérdemelt Valentina Pedicini-különdíjat). A kb. Az új év, ami sosem jött című filmről minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a híre megelőzte őt, de az elvárások joggal lehettek hatalmasak már az első pillanattól, ha megemlítjük, hogy a filmet a rendező soha nem látott népszerűségnek örvendő 2018-as rövidfilmjéből fejlesztette tovább. A Cadoul de Crăciunban (kb. Karácsonyi ajándék) egy kisfiú Mikulásnak írt levele sodorja egzisztenciális veszélybe a családot, miután kiderül, hogy a levélben apukája (Adrian Văncică) legtitkosabb vágyát kérte a Télapótól, mégpedig, hogy meghaljon „Nicu bácsi”. Mureșanu ezt egészíti ki öt másik történettel, hogy az 1989-es decemberi forradalmat megelőző 24 órát kövesse végig, ezúttal a történelmi eseményeket megélők szemszögéből.
Az egyik pillanatban egy kis sötét utcában dörrenés hallatszik, a járókelők azonnal hasra vetik magukat. Hamar kiderül, hogy csak valami fiatal petárdázik, a feszültség azonban tapintható a levegőben. Már Bukarestet is elérték a temesvári mészárlás hírei. A forgatókönyvnek nem sokat kell erőlködnie a feszültség megteremtésében: a dátum kiírásának pillanatától a néző számára egyértelmű az elkerülhetetlen felé sodródás. Mureșanu olyan határhelyzeteket választ ki történeteiben, ahol szereplőinek még egyszer utoljára választaniuk kell, hogy asszisztálnak-e a kommunista rezsim elvetemült szabályaihoz. Persze döntésük meglehetősen egyszerűbb lenne, ha ismernék a holnapot. S végülis ez teremti meg a filmet éltető feszültséget: az általuk még ismeretlen változás egyszerre megfosztja cselekedeteik és jövőre vonatkozó terveik igazi tétjét, ugyanakkor elhatározásaikat történelmi léptékűvé nagyítja.
Az egyéni történeteket egymás mellé fűző szkeccsfilmek epizodikus szerkezetétől Az új év, ami sosem jött annyiban tér el, hogy a jelenetek között szabadabb ugrálást enged meg magának, egymásra rímelő helyzetekben gyakran átvált a szereplők napja között. Adott pillanatokban pedig ezek a párhuzamos szálak metszik egymást, olykor szervesebben össze is fonódnak. A film valóságfelfogásában tehát bár a kollektív csak az egyéni élményekből jöhet létre, ezeknek az egyéni pillanatoknak mégis az általános felé való közeledése figyelhető meg. A film viszont nem a közös emlékezetről kialakított álláspontja miatt izgalmas, Az új év, ami sosem jöttben az a felismerés válik a legaktuálisabbá, hogy már nem egy haldokló rendszer irányítja a társadalmat, a hierarchia törvényei beleköltöztek az emberek csontvelőibe. Színésznő és rendező, apa és kisfia, tévéigazgató és műsorszerkesztő – Mureșanu szereplőinek interakciói azt térképezik fel, ahogy a rendszer átformálta a személyiséget, s annak kitörölhetetlen részévé vált (akár generációkon át továbbörökített szorongássá). Minden humora ellenére ez teremti meg a film keserű pesszimizmusát: jöhet itt bármikor igazi változás?
A Mureșanu kisfilmjében kipróbált stílus ügyesen nő fel a játékfilmes formához. A megfigyelő kamerahelyzet azonnal idézi az ezredforduló utáni román újfilmes hiperrealizmust, az ikonográfia hasonlóságában jóllehet szomorúbb annak a valósága, hogy a rendszerváltás Romániája óta máig nem történt számottevő változás, ami átalakítaná a vizuális tereket. Az új év, ami sosem jött ezen a jólismert megfigyelő kézikamerás stíluson túlnőve pedig nagyobb személyiséget enged a kamerának, beépít egy aktívabb jelenlétet, amit talán leginkább az utóbbi időben népszerű mockumentaryk hagyományához hasonlíthatunk, s így egyfajta finom ironikus felhangot társít a látottakhoz. Némi csalódás viszont, hogy ez az irónia narratív szinten kimerül a humorban és néhány helyzetkomikumban, s lényeges kommentárt vagy eredeti álláspontot nem igazán kapunk a korábban már jónéhányszor feldolgozott eseményekhez.
A legszomorúbb pedig talán mégis az marad, hogy Az új év, ami sosem jöttben még mindig Mureșanu kisfilmjének újraalkotott jelenetei a legerősebbek. Bár a film végére más szálak is lendületet kapnak – például kiemelkedik az újévi műsor megmentéséhez behívott fiatal színésznő (Nicoleta Hâncu) meglehetősen egyedi módszere ahhoz, hogy elkerülje, hogy a rendszer arcává váljon –, ezeknek nem igazán sikerül a korábbi alkotásból kölcsönzött történettel egyenrangúvá válniuk. Gyakran a változás amúgy is végig hangsúlyosan lappangó témáját teszik expliciten kézzelfoghatóvá és fojtják meg ezáltal, például annak az idős anyának a történetében, akinek városátalakítás miatt el kell hagynia szülőházát és tömbházba költöznie; vagy adott esetben a film minimalizmusához képest hirtelen nagyon drasztikussá és drámaivá válnak (pl. a fiatal fiúk határátszökésének történetében), tönkretéve az addig meghatározó visszafogott hangulatot.
Az új év, ami sosem jött könnyen közönségkedvenccé válhat, humoros, és a nézői talán sosem unják meg a társadalmi öntudatra ébredés egyetlen történelmi pillanatának be nem vallott fetisizálását. Nosztalgiafilm marad, de mindent kötelező elemet hoz a hibátlan emlékezéshez a Szabad Európától a szekuritátéig. S ha egyéb nem, a Mikulásnak írt őszinte gyermeki vallomás a rendszerről 2018 óta mindig betalál a közönségnél.
