A lengyel rendezőlegenda legújabb, zsigeri szinten felkavaró, sőt elidegenítő hatású filmjében egy szokatlan, néma „hőst” követhetünk figyelemmel. Az ártatlanként gyilkos szamár vágy- és lázálmokkal kikövezett kálváriája során az állati és az emberi lét felemelő és lesújtó mozzanataival egyaránt találkozunk, amelyekből egy jól ismert üzeneteket rejtő mozaik áll össze.

Skolimowski 84 évesen sem tervezi a visszavonulást: legújabb filmjével is bizonyítja, hogy ilyen szép korban is képes megújulni – ismét egy, az életművét tekintve egyedi filmet tett le az asztalra egy road movie formájában, amelynek azonban nem egy ember, hanem egy állat a főszereplője. Az EO látszólag egy szamár története, Skolimowski kiindulópontja azonban nem a szamár, sőt, még csak nem is egy állat főszereplő volt, hanem a lineáris narratívával való szakítás: egy számára új irányba történő kísérletezési szándék vezérelte. A narratív szerkezet és történetmesélési mód eldöntése után, és egy Olaszországban látott műsor szemlélése közben született meg az elhatározása, hogy egy – valójában hat különböző – szamár legyen a film fő mozgatórugója. Skolimowskit a protagonista kiválasztásban és a cselekmény kialakításában azon meggyőződése is jelentősen befolyásolta, miszerint olykor egy állat főhős több érzelmet képes kiváltani a nézőből, mint egy ember.

Az állat (fő)szereplők mindig is nagy népszerűségnek örvendtek az 1943-as Lassie-től kezdve az 1964-es Flipperen, az 1988-as A medvén (L'ours), sőt, az 1995-ös Babe-en keresztül egészen az olyan érzelmes hollywoodi művekig, mint a 2009-es Hacsi, a leghűségesebb barát (Hachiko) vagy a 2019-es Togo. Az utóbbi években a klasszikus elbeszélésmódot és epizódszerkezetet használó mainstream hollywoodi alkotásokkal szemben számos kísérletező szándékú, állatperspektívát használó (dokumentum)film jelent meg: a disznóról szóló Gunda (2020), a két tehénről szóló Cow (2021), vagy épp a változatos állatvilágot bemutató Animal (2021) fő erőssége egyaránt annak érzékeltetése, hogy milyen sanyarú az állatok rövid élete, az ember általában semmibe veszi létüket, mindez pedig arra sürget, hogy újraértékeljük az állatokkal való viszonyunkat.

A mondanivaló és a megközelítésmód tehát egyáltalán nem újszerű, az EO viszont a nyers valóságábrázolással szemben egy epizodikus történetbe csomagolja a mondanivalóját (meglehetősen lineáris jellegű, minimalista narratíváról beszélhetünk), mely kissé szájbarágósnak hat, ilyenképp nyilvánvaló, hogy a film legnagyobb ereje nem a tartalmában, világépítésében vagy narratív szerkezetében keresendő, hanem stilizáltságában, vizuálisan esztétizáló és hangi komplexitást prioritizáló attitűdjében. Skolimowski hommage-filmje ugyanis látványosan más utakat választ ahhoz, hogy empátiát ébresszen EO – ami a hangjából következően a szamár neve is – iránt, mint Bresson 1966-ban Balthazár (a szamár neve) iránt: a francia rendezőlegenda filmje, a Vétlen Balthazár – amelyet annak idején meg is könnyezett Skolimowski a moziban – egy olyan, pszichológiai aspektusaiból, emberábrázolásából, direkt közlésmódjából és katartikus végkifejletéből összeálló mestermű, melyhez minden érdemével együtt sem tud felnőni az EO.

Ami ugyanakkor elvitathatatlan – és üde színfolttá teszi a filmet az elmúlt év filmes kínálatában – az a képi világ, a látványelemek és a hangkulissza egészen kifinomult, komplex, már-már túltelített dimenziói. Az EO érzelmi kifejezőerejét Pawel Mykietyn hiperdramatikus, ötletes, neomodernista hangvilága is bővíti, amely gyakran önálló életet él, sőt olykor mintha bizonyos történéseket „életre hívna”. A hihetetlenül színes zenei világban minimalista zongorajátéktól kezdve operán át a technóig számos különböző műfaji ihletés megtalálható, a telített hangszféra azt a hatást kelti, mintha EO „fülével” hallanánk a környezetet. A villogó színekkel, különböző beállításokkal, képkivágásokkal, kameramozgásokkal – 360 fokos vertikális átfordulás is megfigyelhető – és snitthosszúságokkal operáló film egy olyan szürreális, helyenként rémálomszerű fiktív világot teremt, mely felveti a kérdést: mit látunk valójában? Egy szamár tragikus történetét túlstilizált formában, vagy történeti kerettel rendelkező, sokrétű és elismerésre méltó, látványos stílusgyakorlatot?

Az EO cselekménye lényegi szinten könnyen feldolgozható: EO, a szamár, egy cirkuszi társulatnál látványos bemutatók fontos szereplője. Egy napon azonban állatjogi aktivisták mozgalma következtében elszakítják szeretett gazdájától, új helyre kerül. Élete egy road movie főszereplőjéhez hasonlóan nem egyetlen helyszínhez vagy személyhez kötődik, hanem helyek és személyek sokaságához, ám a kellemes, valamint fájdalmas tapasztalatok végén nem kerülheti el tragikus sorsát. A cselekmény epizodikus felépítettsége azt eredményezi, hogy bizonyos szegmensek erőteljesebbek, sokkal direktebb módon és egyértelműbb jelentéseket közölnek, míg más szegmensek egészen absztrakt irányba hajolnak át.

Ahol a diegetikus világ érezhető erővel és komplexitással nehezedik rá a nézőre, az a rémálmok, emlékek vagy tudatos vágyak létezését sejtető szürreális képsorok. Ezek nemcsak vizuális és hangi szempontból, hanem dilemmaképző szimbólum mivoltuk miatt is kiemelendők: az alagútban történő menetelés (mely mintha a végtelenbe irányulna), a meglőtt EO körültekintése a hajnali tájon, és azt követő, vörösbe burkolódzó természet, melyet az ember kisajátít magának (szélturbinák), és aminek jelenléte halált szül (a földre zuhanó halott varjú), vagy a semmibe (talán az idő homályába) vesző EO, amikor a tekintélyes vízesés elé épített hídon áll szinte mozdulatlanul. Ezek a technikai virtuozitással és lenyűgöző hatáskeltéssel bíró megoldások azt sugallják, hogy EO nem csupán egy ösztönlény, hanem egy sok szempontból ismeretlen, különleges és kikutathatatlan, tudatos lény, aki ártatlanságánál és bizalmánál fogva felül tud emelkedni az emberi szférán. Noha Bresson szamarával szemben EO közvetlenül egy ember halálát okozza, általános szelídségében és szorgalmában fellelhető egy bibliai, újszövetségi kvalitás, az ember leghasznosabb társaként jelenve meg (a ló mellett).

Ugyancsak a film érdemei között említhetjük EO ábrázolásmódját, azt, ahogyan a közelik és szuperközelik használatával olykor a teljes képmezőt EO tölti ki – nagy, mélabús szemei, melyben mintha egy könnycsepp is felcsillanna tovább fokozva az antropomorf asszociálást, puha, sima szőre, vagy épp kitáguló orrlyukai egyre inkább elmélyítik ezt az ábrázolást. A sajátos réteget azonban egyértelműen azok a többnyire vörösben rejtőző jelenetek szolgáltatják, amelyek olyan releváns kérdéseket feszegetnek, mint: álmodnak az állatok? Képesek tudatos döntéseket hozni? Rendelkeznek emlékekkel? Egy bizarr jelenetben, miután EO-t megveri néhány dühös futballhuligán, egy robotállat jelenik meg a képen. Elképzelhető, hogy a robot az eszméletét vesztett EO rémálmának kivetülése, mely azt reprezentálja, hogy EO elveszítette hús-vér valóját, testetlenné vált, hiszen úgy bántak vele, mint valami tárggyal. A szamár iránti empátia szinte magától értetődő – ahogy az is, hogy emberi érzelmeket vetítünk ki rá –, ám a felvetés tovább megy annál, minthogy „szeressük és becsüljük meg az állatokat”: talán kezeljük úgy őket, mint akik egyedi módon látják és érzékelik a világot, melynek felfogására és értelmezésére egyelőre nincs módunk.

A mágikus realizmus dokumentarista végkifejletbe hajlik – az utolsó jelenetben EO a hosszas kalandozás, a gazdáról gazdára történő vándorlás után a hasznosítás céljából megölendő tehenek között végzi. Nem látjuk meghalni, de egy hanghatás bizonyossá teszi sorsának végkimenetelét. Ez a befejezés nem katartikus, avagy felemelő, mint Balthazáré, sőt, talán bizonytalan állapotban is hagy minket, de talán épp ez volt Skolimowski célja – megmutatni, hogy mennyire méltatlan és érzéketlenséget indukáló vég ez, mellyel a háziállatok többsége szembenéz. Az EO az állatok érzelmeinek potenciáljáról, az ember állati szintekre való alászállásáról, az ember kritikus empátiadeficitjéről, valamint környezetének megbecsülése és ápolása iránti alkalmatlanságáról egyaránt szól. Mindez nem új, s nem is újszerűen megmutatott meglátás, amitől azonban egy emlékezetes, Európa varázslatos tájain keresztüli utazássá válik, az elsősorban az érzékszerveink elbizonytalanítása olyan hangi és képi impulzussorozatok által, melyek bármely kísérleti filmben megállnák a helyüket.