Tanulmány | James Stewart-portré Tanulmány | James Stewart-portré

Átlagember szédülésben

James Stewart-portré

Hogyan válhat valakiből hatalmas sztár úgy, hogy az erőtől duzzadó, jóképű és lehengerlő pályatársaival ellentétben csak egyszerű kisembereket játszik? Hogyan tarthatja fenn ezt a perszónát kisebb-nagyobb módosításokkal évtizedeken keresztül? James Stewart képes volt erre, egy ország zárta a szívébe, hiszen könnyen azonosulni lehetett az általa játszott csetlő-botló figurákkal, ami nagyrészt a természetes játékstílusának, egyedi beszédmódjának és ismerősséget árasztó megjelenésének volt köszönhető.

Az AFI listáján minden idők harmadik legnagyobb mozilegendájává választott Stewart – aki állítólag utálta közkeletű becenevét, a Jimmyt – egy olyan amerikai ideált testesített meg, amely elérhetőbbnek tűnt a Clark Gable- és Cary Grant-jellegű alfahímeknél. Inspiráló, mégis szerethető és közeli – átlagember, aki azonosulásra késztet a többi nagy férfisztárral ellentétben, akik csak vágyálomként lebeghetnek előttünk. Ha helyén az eszünk és a szívünk és mindent beleadunk, képesek lehetünk arra, amire James Stewart figurái – hirdette a legtöbb munkája. Truman elnök egy filmje után azt nyilatkozta, hogy ha fia lenne, olyannak szeretné, mint ő. Mindenki Jimmyje a valóságban zárkózottabb, kiismerhetetlenebb, ugyanakkor aktívabb volt, mint a szerepei alapján gondolnánk, ez azonban a nézőket és a karaktereit nem érintette – egy idő után a James Stewart-perszóna annyira jellegzetessé vált, hogy ő maga is azt nyilatkozta, hogy néha nem tudja eldönteni, ő nem egy James Stewart-imitációt játszik-e.

Stewartnak kevés barátja volt, szinte soha nem osztott meg személyes gondolatokat az interjúin, a kamera előtt azonban megnyílt. A 191 cm magas, vékony, kisfiús bájú Stewart mert érzelmes lenni a vásznon, de szexuális kisugárzás alig vette körül, ami szintén ritka volt a nem komikus színészeknél – neki azonban jól beleillett az ártatlan amerikaiságába. Emellett kidolgozott egy könnyen parodizálható, mégis nagyon egyedi és különleges játékstílust: a hebegő, a félszegségét vehemenciával váltogató beszédmód és az egész testtel való játék, amelyben mintha nem tudná hová tenni a végtagjait, a védjegyévé vált. Komikus színbe vonta a szerepeit, de drámai körülmények között is működött, főleg az első korszakában.

James Stewart a negyvenes éveiig nőtlen volt, és gyakorlatilag minden partnernőjével és a korszak jelesebb színésznőivel viszonyt kezdett (például Ginger Rogersszel, Marlene Dietrich-hel és Olivia de Havillanddel), ehhez képest erős erkölcsi iránytűként működött a vásznon és azon kívül egyaránt. Az elkötelezett republikánus színész így vallott erről: „egy James Stewart-filmnek két fontos összetevője van: tisztának kell lennie és győzedelmeskednie kell benne a kisembernek az agresszorok fölött”. És valóban: ahogy megszilárdult a hollywoodi státusza, Stewart kizárólag pozitív szerepeket játszott, s még a háború utáni, érett korszakában sem léptek át bizonyos határokat a sötétebb, neurotikusabb figurái sem. Részben éppen azért vonult vissza a filmezéstől a hetvenes évek végén, mert a korszak explicitebb, erőszakos darabjaival már nem tudott azonosulni, nem találta volna bennük a helyét – még az olyan, mai szemmel ártalmatlan művek főszerepeit és üzenetét is túl ellentmondásosnak találta, mint a Ne bántsátok a feketerigót vagy Az aranytó, a Hálózatban pedig a csúnya beszéd zavarta (némileg érthetőbb módon), ezért nem vállalta őket.

Az 1908-ban, dolgos pennsylvaniai családban született Stewart sosem tanult színészetet, csak egyetemen kezdett drámával foglalkozni. Vallásos családjának életét az üzletük határozta meg, amelyet neki kellett volna megörökölnie, a félénk, repülésről ábrándozó fiú azonban építész alapszakra ment a Princetonra, majd a sikeres diploma és az ösztöndíj ígérete ellenére nem tanult tovább, hanem 1932 nyarán beállt egy alkalmi társulatba. Itt ismerkedett meg a Henry Fonda–Margaret Sullavan házaspárral, akiknek a házassága nem volt túl hosszú életű. Sullavanba beleszeretett, Fondával pedig életre szóló barátságot kötött, közös hobbijuk lett a modellrepülők építése, a golf és a sárkányeregetés. A nyári szezon végén Stewart a Broadway-en kezdett játszani, ahol hamarosan a kritika is felfigyelt rá.

A színész 1935-ben került Hollywoodba egy tehetségkutató ügynök segítségével, aki egyetemista kora óta követte a pályáját. Az MGM-mel kötött hétéves szerződést, a stúdió azonban eleinte nem látta benne a főszereplőt, a kritika is „fiatal langaléta bugrisként” értékelte, „aki tétován beszél”. Első jegyzett filmje, a Spencer Tracy fémjelezte The Murder Man visszhang nélkül maradt, Margaret Sullavan protezsálásának köszönhetően azonban talpon maradt, a következő évben már kissé fontosabb filmek mellékszereplője volt, például A cingár férfi nyomában című krimi-vígjátékban meglepő módon gyilkost játszott, a tetőponton egy nagy kiborulással, a Féltékenységben pedig a Jean Harlow játszotta főhősnő udvarlóját. 1938-ban már kezdett kialakulni Stewart félszeg, szerencsétlenkedő, de szeretetre méltó karaktertípusa: ekkor mutatták be a keserédes háborús melodrámát, a The Shopworn Angelt, amelyben frissen besorozott vidéki bakaként a Sullavan játszotta híres énekesnőbe bolondult bele, illetve a kifejezetten szórakoztató, kritikai és közönségsikert arató Vivacious Ladyt, amelyben szórakozott professzorként feleségül veszi a tűzről pattant bárénekesnőt, Ginger Rogerst, a köztük lévő ellentétek pedig természetesen rengeteg mókás jelenethez vezetnek.

Az igazi áttörést aztán az Így élni jó hozta meg ugyanebben az évben: Frank Capra végtelenül pozitív kisugárzású vígjátéka az előzőhöz hasonló leosztással dolgozik, Stewart sznob, gazdag családja és a menyasszonya (Jean Arthur) szegény, különcökből álló családja közti különbségekre játszik rá. A film az 5. legjövedelmezőbb produkció volt az évben és még a legjobb filmnek járó Oscart is elnyerte. Stewartnak sem kellett sokáig várnia az elismerésre: a következő évben megszületett az egyik ikonikus darabja, a szintén Capra rendezte Becsületből elégtelen, amelyért jelölték a legjobb főszereplő díjára, a szobrot azonban Robert Donat nyerte el a mára feledésbe merült Isten vele, tanár úrral. A ma is erőteljesnek ható Becsületből elégtelen mintha a James Stewart-karaktertípus esszenciáját nyújtaná: a naiv, esetlen, de szimpatikus kisember, aki erején felül, mindenkit meglepve győzedelmeskedik az igazságtalanság felett, közben pedig – anélkül, hogy észrevenné a jeleket – még a szerelem is rátalál. Ekkoriban azonban Stewart még nem volt automatikus garancia a sikerre: ugyanebben az évben a Feleségem karrierje kifejezetten rosszul sikerült, az Egymásért… című Carole Lombard-os dráma és az Ez történt egy éjszaka koppintásának tűnő Mégis szép a világ is megbukott, a Marlene Dietrichhel forgatott fergeteges western-vígjáték, az Asszonylázadás viszont sikeres lett. Bár James Stewartot lesajnálóan nem szokták vonzónak tartani a vásznon, itt a szokásos ügyetlenkedése mögött tűz lángol: ráncba szedi a bűnös kisvárost és minden lakóját.

Az 1940-es év is jól indult Stewartnak a kedves-romantikus Saroküzlettel (a magyar színdarabon alapuló, A szerelem hálójábanként is feldolgozott történetben ismét Sullavan volt a partnere), majd jött a Philadelphiai történet, amelyért Oscar-díjat nyert a mellékszereplő kategóriában, pályája során az egyetlent. Bár az elismerést sokan kárpótlásnak tartották és tartják az előző év mellőzéséért, tény, hogy a Philadelphiai történet minden idők egyik legjobb screwball comedyje, Stewart pedig nagyot fut a fiatal író-újságíró szerepében. Rengeteg ikonikus Stewart-pillanat látható a filmben, öntudatos, osztályellenes fricskák, Katharine Hepburnnel a karjában dúdolgatott Over the Rainbow, és a csuklással megfejelt, Cary Granttel improvizált részegségjelenet. Stewart jellemző módon hazaküldte az Oscarját az apjának, ő pedig 25 éven át az üzletük kirakatában tartotta.

A következő egy évből a Hedy Lamarral forgatott ártatlan-aranyos Come Live With Me és a kritikailag megbukott, de anyagilag sikeres Ziegfeld Girl érdemel említést, 1941-től azonban ötéves szünet következett a karrierjében. Nem Stewart az egyetlen, akinek a második világháború cezúrát jelentett, az ő esete viszont annyiban különlegesebb, hogy ő részt is vett a harcokban. Olyannyira szeretett volna bevonulni, hogy bár először visszautasították a jelentkezését, mert túl könnyű volt, másodszorra elérte, hogy besorozzák. Stewart az európai hadszíntéren harcolt, a dandártábornoki rangig vitte, 1985-ben pedig Reagan elnök vezérőrnaggyá léptette elő – az amerikaiak szemében fontos mérföldkő volt a patrióta világháborús szerepvállalása, de később még a vietnami háború mellett is kampányolt. Hazatérve azonban Stewart nem találta a helyét, visszatért a családi vállalkozásukba – a bizonytalanságból ismét Capra és Az élet csodaszép billentette ki 1946-ban, a ma már karácsonyi klasszikusként (és Stewart személyes kedvenceként) értékelt film azonban a bemutatásakor nem lett sikeres. Az érzelmes, bölcs és nagyívű tanmese újabb Oscar-jelölést ért Stewartnak, ő azonban továbbra is kételkedett a tehetségében – nem függetlenül az új színészgeneráció, Marlon Brando, Montgomery Clift és James Dean felbukkanásától. Stewart néhány évig alig vállalt szerepet, inkább rádiójátékokban bukkant fel, az 1948-as On Our Merry Way című szkeccsfilm is csak azért érdemel figyelmet, mert jó barátjával, Henry Fondával játszott benne.

A jelentéktelen produkciók között azonban volt egy, amely megalapozta Stewart későbbi karrierjét: ő volt A kötél főszereplője, és bár Alfred Hitchcock filmje vegyes fogadtatást kapott, Stewart sokat ivott és alig aludt a stressztől a forgatáson, sokan pedig félrecastingolásnak értékelték a szerepeltetését (a mester eredetileg Cary Grantet szerette volna), később még három további filmet készítettek együtt, ezzel Stewart Hitchcock egyik leggyakoribb visszatérő színésze lett. Stewart valóban kicsit szürke A kötélben, négy közös filmjük közül ebben tudja érvényesíteni magát a legkevésbé – de már formálódik a háború utáni meghatározó karaktere, a tapasztalt, kelepcébe került, problémamegoldó férfié. Az új Stewart azért talált utat a közönség szívéhez, mert ők még mindig a háború előtti naiv figurát látták a barázdáltabb arc mögé – ő pedig rájött, hogy a háborús frusztrációit levezetheti a színészetben. Nem véletlen, hogy alig vállalt vígjátéki szerepeket: eljött a traumatizált, olykor megszállott és bosszúszomjas, zaklatott és robbanásra kész James Stewart időszaka.

Miközben nagyobb szabadságot kapott a Universal stúdiótól, a hitchcocki nyitás mellett az ötvenes évek elején elindult Stewart új korszakának másik iránya is: a westernek. A színész főleg a műfaj megreformálójának tartott Anthony Mann-nel dolgozott együtt, és még a morálisan ambivalensebb világképet közvetítő darabokban is azt látta, hogy fontos történelmi időszakot dolgoznak fel és inspirálóak a nézőknek. 1950-ben még azért vállalta A 73-as Winchestert, hogy cserébe filmre vihesse a Barátom, Harveyt, a szekér azonban beindult, még ugyanebben az évben jött a Törött nyíl (az egyetlen nem Mann-film a sorozatban), majd 1952-ben A folyó mentén, ’53-ban A meztelen nyom és a Cowboy az aranyásók között, ’55-ben a Férfi Laramie-ből. Ezután ritkulni kezdtek a Stewart-westernek, amelyeket egyébként végig ugyanabban a kalapban játszott végig a színész – de milyen is volt James Stewart westernhősként? Kíméletlen, rendíthetetlen és igazságos. Az egymástól nehezen megkülönböztethető, de többségében izgalmas és kompakt, olykor pedig egészen erős ötvenes évekbeli filmjei testvérviszályról, az indiánok és a telepesek konfliktusáról, korrupt városiakról, fejvadászatról és a kisközösségek békéjét aláásó bűnökről szóltak, Stewart pedig legtöbbször igazságtevőként lépett fel, aki – a színész előző korszakához hasonlóan – többre képes, mint első ránézésre gondolnánk. Viszont a múltja is terheltebb: számos filmjében ebből fakad a kiábrándultsága, érdessége, keménysége, amely persze néha repedezni látszik, és időnként még a régi Stewartot idéző humor is beszüremlik.

Érdemes szót ejteni a westernfolyamot „kiváltó” Barátom, Harveyról is: a képzeletbeli óriásnyúlról elhíresült, szerethető film egészen szélsőségesen értelmezi a bohókás Stewart-perszónát, ugyanakkor sikeresen elbizonytalanít, hogy ki is a bolond valójában. Stewart eredetileg színpadon játszotta a szerepet, az ’50-es filmváltozatban Oscarra jelölték érte, később pedig megismételte egy 1972-es tévéfilmben is, amit ő maga még jobbnak értékelt. A történet főhőse magához hajlítja a merev és üres valóságot, amelyből valóban érdemes a képzelet birodalmába menekülni, mint arról a „szent bolond” szelíden meg is győzi a környezetét és a nézőket is – pontosabban a hálás utókort, ugyanis a Barátom, Harvey is később lett igazán népszerű. Stewart fürdőzik a szerepben, nem csoda, hogy gyakran hivatkozott Elwood P. Dowd karakterére a kedvenceként.

Stewart és a Barátom, Harvey rendezője, Henry Koster nagyon jól kijöttek egymással, ami számos további együttműködést eredményezett, például az első repülős katasztrófafilmet, a Göröngyös légi utakat 1951-ben (amelyben ismét Marlene Dietrich bukkant fel) vagy a Mr. Hobbs szabadságra megyet 1962-ben – Stewart mindkétszer a szórakozott professzor imázsát vette elő. Nem úgy Hitchcock műveiben, amelyekben a régi „kisember a nagyok ellen” szereptípus kapott újabb változatokat. A nézői pozícióval játszó, legendás, 1954-es Hátsó ablakban kerekesszékhez szegezve is képes volt egy gyilkossági ügy felderítésére, az 1956-os Az ember, aki túl sokat tudott című önremake-ben az esetlenségét legyőzve kellett nemzetközi mentőakciót indítania, az 1958-as Szédülésben pedig a saját józan eszét megkérdőjelezve vált egyre megszállottabbá – talán ebben a filmben ment a legmesszebbre a kimondatlan határok között játszó színész. A Szédülés szintén utólag nyerte el kultikus státuszát és érdemelte ki a helyet Hitchcock kulcsművei között, a felfokozott hangnemű, kifacsart romantikus thrillert részben azért érte kritika, mert Stewart túlkorosnak tűnt benne. Miután a hasonló alaphelyzetet mozgató, szintén Kim Novakkal közös, de sokkal B-filmesebb Boszorkányos szerelem is megbukott, a színész nem is vállalt több nagy romantikus főszerepet, Hitchcock pedig Cary Grantre bízta a következő filmjeit (aki mellesleg idősebb volt Stewartnál).

A Hitchcock-sorozat után James Stewart ismét főleg westernekben alakított maradandót, a kivételt az 1959-es Egy gyilkosság anatómiája jelentette, ami újabb Oscar-jelölést kínált Stewartnak. A feszült, sötét és szókimondó tárgyalótermi filmben Stewart egy jószándékú, bölcs, de szokás szerint lesajnált ügyvédet játszik, aki a szövevényes és sok buktatót kínáló ügyben bizonyítja, hogy többre képes, mint gondolnánk – még ha a győzelme áttételes is, hiszen nem ő és nem is az ügyfele, hanem annak felesége kap elégtételt. Ezt követően a hatvanas évek westernadagja már a hanyatló egészségű, a koránál némileg idősebbnek kinéző Stewartot szerepeltette. Az 1961-es, drámai mélységű, szokatlan témát érintő, a teljes érzelmi skálát végigzongorázó Együtt vágtattak forgatása során állítólag a rendező, John Ford kifakadt, amiért Stewart és partnere, Richard Widmark egyaránt rosszul hallottak és vendéghajjal próbáltak fiatalabbnak tűnni: „Ötven év ebben az átkozott szakmában, és hogyan végzem? Két süket parókát rendezek.” Az 1962-es Aki lelőtte Liberty Valance-t a műfaj klasszikusa lett, A vadnyugat hőskora pedig valószínűleg épp a westernes múltja miatt érezte úgy, hogy kötelező beemelnie Stewartot is a panoptikumába.

Az öregfiús, bár a korszaknak megfelelően erőszakosabb és véresebb westernek sora az 1964-es Cheyenne ősz emlékezetes Wyatt Earp-mellékszerepével, az 1968-as Firecreek őrlődő kisvárosi seriffjével (aki Henry Fondával kerül szembe) és A banditával folytatódott – utóbbiban Stewart meglepően tündököl az udvariasan bankot raboló és rossz útra tévedt öccsét a bitóról kiszabadító úriember szerepében. Stewart a kedélyes The Cheyenne Social Clubbal (ismét Fondával) és a több szempontból szívszorító A mesterlövész mellékszerepével búcsúzott a műfajtól; utóbbi bár John Wayne hattyúdalának számít, Stewart orvoskaraktere is emlékezetes ízekkel gazdagítja a melankolikus darabot.

A nyolcvanas évekre James Stewart többé-kevésbé nyugdíjazta magát: hallás- és memóriaproblémái miatt az 1997-es halála előtti két évtizedben csak néhány kisebb szerepet vállalt, az új érában nem találta a helyét – 1985-ös Oscar-életműdíját is azzal köszönte meg, hogy nagyon hálás, hogy még emlékeznek rá. Pedig nem olyan nagy csoda ez: egy James Stewart-filmet megnézve az lehet az érzésünk, hogy ő minket képvisel, a történet végén pedig minden bizonnyal győzni fog, ezáltal elégedetten távozhatunk. James Stewart megharcolja a váratlan krízisbe került átlagemberek harcait, legyen szó nőügyekről, banditákról vagy egyéb katasztrófákról – legyőzi önmagát és mindenki mást is, csak, hogy a kedvünkben járjon.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg