Hatvan éves a mozgóképes tériszony őspéldája, Hitchcock Vertigója. Tematikai, képi és technikai szempontból egyaránt remekmű, bár megjelenésének évében erről korántsem volt konszenzus, és azóta is viták kereszttüzében áll. Nem csoda ez egy olyan filmmel kapcsolatban, amelyben a mester azt mutatta meg többek közt, hogyan lehet egy nőt levetkőztetni úgy, hogy közben felöltözteted.

• Ma már – minden ellentmondásossága ellenére – közmegegyezés van arról, hogy a Vertigo / Szédülés Alfred Hitchcock egyik legfontosabb (ha nem „a” legfontosabb) filmje, mondjuk a Psycho vagy a Hátsó ablak mellett, amely évtizedekre elemeznivalóval látott el a filmesztétáktól a pszichológusokon át a genderelmészekig sok mindenkit. Ennek ismeretében talán meglepő, hogy annak idején egyáltalán nem fogadta osztatlan kritikai és közönségsiker, a szaklapokban meglehetősen mérsékelt értékeléseket kapott – egy szó mint száz, a fogadtatását inkább bukásként lehet leírni. A kritikusok többsége a cselekményt túl egyszerűnek tartotta, amely ráadásul a műfaj – a thriller – szabályainak sem tesz eleget, például a bűnös nem bűnhődik meg (ez egyébként Hitchcock egyetlen ilyen módon lezáratlan filmje). A Szédülés ezzel szemben nagyon is komplex alkotás, amely a német romantika doppelgänger-motívumából éppúgy merít, mint Pygmalion antik mítoszából, és talán többet mond el a szexualitás, a halál és a bűn lélektanáról, mint a mester bármely másik filmje. És akkor még nem beszéltünk a technikai újítások jelentőségéről…
• Az első és legjelentősebb technikai nóvum, ami eszünkbe juthat a Szédülésről, az az ún. dolly zoom vagy Hitchcock-fahrt vagy Vertigo-effektus vagy vario-fahrt, amelynek lényege, hogy az operatőr egyszerre alkalmazza a zoomot és a fahrtot, a közelítést és a hátrakocsizást, és ez sajátos, émelyítő vizuális élménnyel ajándékozza meg a nézőt. Hitchcock a megoldást a főhős, a James Stewart által alakított John „Scottie” Ferguson tériszonyának érzékeltetésére használja, amely központi motívum a filmben. A detektív, aki egy üldözés során hagyja lezuhanni a tetőről rendőrkollégáját, akrofóbiával, vagyis kóros tériszonnyal küzd, és később a magaslattól való félelem miatt nem tudja megmenteni az öngyilkosságtól szíve hölgyét és nyomozásának tárgyát, a Kim Novak alakította Madeleine-t. Amikor Scottie a toronylépcsőn felfele rohanva letekint, mi is átéljük vele együtt a mélység / magasság iszonyatát – a már említett technikai megoldásnak köszönhetően. Bár a trükköt elsősorban Hitchcock nevéhez kötik, azt valójában egy Irmin Roberts nevű – a film stáblistáján fel sem tüntetett – segédoperatőr találta ki, és azóta szédületes karriert futott be a filmtörténetben: a Jules és Jimtől és a Cápától az E.T.-n és a Poltergeiston át a Ponyvaregényig és A Gyűrűk Uráig egy csomó filmben használták már.

• Maradva a technikánál: a film emlékezetes kezdő képsora, amelyet Saul Bass tervezett, a filmtörténet első, számítógépes grafikát használó művévé avatja a Vertigót. Az ős-CGI mellett érdemes megemlíteni a film pazar színvilágát, amely a történéseknek kifejezettem mese- és álomszerű vizuális környezetet teremt – különösen érvényes ez a világítás szerepére, amely a női főhős, a kettős – és nagyon különböző – karaktert játszó Kim Novak alakjának megjelenítésében mutatkozik meg a leglátványosabban.
• A film a híres francia krimiíró páros, Pierre Boileau és Thomas Narcejac D'entre les morts című könyvének adaptációja (több művüket is megfilmesítették egyébként, a legismertebb talán az Ördöngösök / Les diaboliques), a címe is eredetileg azonos lett volna a regényével (A halottak közül). Érdekesség, hogy magyarul a bűnügyi regény – vélhetőleg a Hitchcock-film sikerére való tekintettel – már Szédülés címmel jelent meg.
• Hitchcockot a film fentebb már említett vegyes fogadtatása elég rosszul érintette. Bűnbakot keresett a kudarcért, és meg is találta James Stewart személyében, akiről utólag úgy gondolta, rossz választás volt, mert túl öreg a szerephez. Többé soha nem is dolgozott Stewarttal, aki addig ikonikus Hitchcock-színésznek számított (olyan filmjeiben játszott a Vertigón kívül, mint a Hátsó ablak vagy a Kötél), és aki állítólag szívesen elvállalta volna az Észak-Északnyugat főszerepét is – de Hitchcock hajthatatlan volt.
• A Vertigo egyike azon filmeknek, amelyeket csak „az öt elveszett Hitchcock”-ként (Five Lost Hitchcocks) emlegetnek, és amelyek több mint egy évtizeden át nem voltak láthatóak sem moziban, sem tévéképernyőn. Az történt ugyanis, hogy a mester visszavásárolta öt műve (Szédülés, Kötél, Bajok Harryvel, Az ember, aki túl sokat tudott, Hátsó ablak) forgalmazói jogait, és lányára hagyta örökségül. Aki viszont úgy gondolta, hogy kicsit felnyomja a jogok értékét, apja halála után busás összegért el is adta azokat a Universalnak, így az „elveszett filmek” ismét forgalmazhatóak lettek.
• A film pályája azóta viszont olyan sebességgel ível felfelé, mint ahogy Scottie rohant a San Juan Batista templom – amúgy nem létező, az utómunka során dizájnolt – harangtornyába: 2012-ben a Sight&Sound minden idők legjobb filmjeit felvonultató listáján átvette az első helyet az addig stabilan „csúcstartó” Aranypolgártól.
• Bernard Herrmann filmzenéje elég sokat inspirálódott Wagner Trisztán és Izoldájából – ami nem csoda, hisz mindkét történet a beteljesületlen, sorsüldözött szerelemről szól.

• És ezzel el is érkeztünk a nőkhöz. Anekdoták, pletykák sokasága kering Hitchcocknak a színésznőihez (különösen a szőkékhez) való ambivalens viszonyulásairól – ismeretes például, hogy szegény Janet Leighnek mit kellett elszenvednie a Psycho zuhanyjelenetének sorozatos újrafelvételein vagy Tippi Hedrennek a Madarak forgatásán –, a rendezőt sokan nőgyűlölettel vádolták meg, bár ezt ő maga tagadta. Se szeri, se száma azoknak az értelmezéseknek, amelyek freudi, pszichoanalitikus alapról próbálták meg magyarázni ezt a viszonyt, egyféle rejtett szexuális vonzódással. Tény, hogy a Vertigóban Kim Novakot kétszer is „megöli”, ő a vágy titokzatos tárgya, akit a James Stewart-karakter – mint azt Hitchcock mesélte François Truffaut-nak – „úgy öltöztet fel, hogy valójában levetkőzteti”. Szintén a francia újhullámos rendezőnek adott interjában mondta azt is, hogy Scottie valójában egy halott nőt akar ágyba vinni, ami ad némi sajátos nekrofil ízt a történetnek. A tériszonyos dekektív itt az ókori szobrász, Pygmalion modern alakmásaként jelenik meg, aki a nőt formálandó alapanyagként, egy ideális vágykép megtestesüléseként kezeli – és talán nem állunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy ezzel magának a rendezőnek az alteregójává válik.