Brit munkásgyerekből vált minden idők egyik legcsillogóbb hollywoodi sztárjává valaki, akit Cary Grant néven ismerünk. Egyszeri volt és megismételhetetlen, ám nagy szerencsénkre körülbelül 70 filmmel gondoskodott róla, hogy bármikor előhúzhassuk őt a skatulyából.
Ki is volt valójában Cary Grant? A híres anekdota szerint ő maga is azt mondta, hogy mindenki Cary Grant akar lenni – még ő is. De Cary Grant nem létezik, senki nem néz ki úgy, mint Cary Grant, senki nem lehet olyan sikeres a nőknél és a munkában, mint Cary Grant! A Cary Grant egy felvett név, egyben egy életen át tartó szerep is volt az egykori Archibald Alec Leach számára – emellett érvel többek közt a róla szóló dokumentumfilm, a Becoming Cary Grant (2017) is. Archie Leach kitűzte maga elé Cary Grant ideáját, egy idő után pedig belenőtt a szerepbe – vagy az hatalmasodott el rajta, nézőpont kérdése. Mindenesetre a tökéletes megjelenésű, humoros és nyugodt Cary Grant álarca mögött nehéz megtalálni a civil alkotót – és ezt ő maga akarta, hogy így legyen. Azonban ez a nyilvános perszóna is elég érdekes volt ahhoz, hogy – a typecasting egyik legsikeresebb példájaként – egy életet végigjátsszon belőle táplálkozva.
Az 1904-es, bristoli születésű Archie 10 évesen lett komédiás. A társulathoz a boldogtalan családi háttere elől menekült: egy nap apja elmegyógyintézetbe záratta a mentálisan instabil anyját, a kisfiúnak pedig előbb azt mondta, hogy az hosszabb nyaralásra ment, később pedig azt, hogy meghalt – csak felnőtt fejjel, az apja halálos ágyánál tudta meg az igazságot és találkozhatott ismét az asszonnyal. Nem sokkal később, 14 évesen kirúgták az iskolából, a vándorszínészi, pantomimes, artista életmód pedig annyira magával ragadta, hogy 16 évesen amerikai turnéra indult, majd a tengerentúlon ragadt. A New York-i szárnypróbálgatás egyre sikeresebb Broadway-szerepekhez vezetett, a vígjátéki és romantikus műfajba kategorizált fiatalember pedig hamarosan, 1931-ben screen testeken és a Paramount ötéves szerződésében találta magát. Ekkor kapta a nevét is: rengeteg kortársához hasonlóan a stúdió elégedetlen volt az Archibald Leach csengésével, amerikaibb nevet szerettek volna – Gary Cooper és Clark Gable mintájára született meg Cary Grant.
Cary Grant ekkoriban egyet jelentett a férfias csillogással. Első filmjét, az 1932-es This Is the Night-ot ő maga utálta, ám a Variety kedvező kritikája után sorra kapta a hasonló, jórészt egy kaptafára készült, nem túl jellegzetes mellékszerepeket. Ezekben az első munkáiban még nehéz felfedezni a későbbi arcát; gyakorlatilag csak az előnyös megjelenésére építettek. Bájgúnárok, nagyon gazdag udvarlók, elegáns szeretők képében bukkan fel kisebb-nagyobb időre olyan szabados pre-code drámákban, mint a Merrily We Go to Hell (1932) Fredric March-csal és Sylvia Syney-vel, vagy a Szőke Vénusz (Blonde Venus, 1932) Joseph von Sternberg rendezésében, Marlene Dietrich-hel. Az egészen szabálytalan társadalomképű és humorú Hot Saturday (1932) már kicsit jobban egyénítette a sablonkaraktert, az első kisebb áttörést azonban a provokáció királynője, Mae West hozta meg neki, aki egymás után két filmjében is partnerévé tette. A nő okozta vesztét (She Done Him Wrong, 1933) álruhás rendőrnyomozója és a Nem vagyok angyal (I’m No Angel, 1933) rendíthetetlen udvarlója már nagyobb teret enged a tehetsége kibontakoztatásának ezekben a csípős humorú, harciasan szexi filmekben.
Ennek ellenére a következő néhány év sikertelen volt Cary Grant karrierjében – rengeteget forgatott, ám ezek közül csak egy igazán elborult Alice Csodaországban-feldolgozás (Alice in Wonderland, 1933) és George Cukor transzneműséget lebegtető, úttörő és zagyva furcsasága, a Katharine Hepburn főszereplésével készült Sylvia Scarlett (1935) érdemel figyelmet (amiben az RKO-nak kölcsönadva játszhatott). A hullámvölgynek az vetett véget, hogy 1936-ban lejárt a paramountos szerződése, és a korszak Hollywoodjában egyedülálló módon Grant úgy döntött, hogy szabadúszó lesz – ez pedig meg is hozta az igazi befutást. Grant a maga számára kedvező szerződéseket köthetett többek közt az RKO-val és a Columbiával, és végre az alkatának megfelelő szerepeket választhatott. Így jött el Cary Grant hollywoodi sztárkorszaka, ami – szintén egyedülálló módon – közel 30 éven át rendületlen maradt.
A következő sűrű évek Grant páratlan komikus vénájára alapoztak. A mutatványos korszak hagyatékaként (és remek fizikai adottságaiból fakadóan) a szaltózás, csetlés-botlás, akrobatikus elemek több vígjátékában visszaköszönnek, néha az öncélúságot súroló mértékben (bár nézőként nincs okunk panaszra). Cary Grant a korszakban virágzó screwball comedy műfaj legjavában játszott – a „minden idők leglátványosabb amerikai színészi felfutásának” titulált időszak nyitánya a szuper aranyos, szórakoztató és a maga módján provokatív Szőke kísértet (Topper, 1937) volt, amelyben 30 perc után kimúlt, és bohém kísértetként mókázott Constance Bennett és Roland Young mellett. Ezután a Kár volt hazudni (The Awful Truth, 1937) válási komédiája, minden idők egyik leghíresebb, harsány screwballja, a Howard Hawkes-féle Párducbébi (Bringing Up Baby, 1938) és a méltatlanul keveset emlegetett, bájos A szerelem beleszól (Holiday, 1938) következett, ismét George Cukorral. Utóbbi két filmben ismét Hepburnnel játszhatott, és elkezdhette kialakítani a védjegyévé vált Cary Grant-perszónát: az őrületbe hajló szituációkban a józan eszét megőrizni próbáló, szerencsétlenkedő értelmiségit és a magabiztos, nyugodt, meleg aurájú arisztokratát.
De mi is volt Grant ellenállhatatlanságának titka? A korszakban leginkább az arány- és ritmusérzéke. Grant sohasem volt sok, a fapofával előadott, tökéletesen időzített, szarkasztikus riposztok és a sokatmondó grimaszok mindig ellopták a showt, összetartották a lazább forgatókönyveket, szórakoztatóvá tették a laposabb rendezéseket is. Egyedül az itthon talán legismertebb vígjátéka, az Arzén és levendula (Arsenic and Old Lace, 1942) lőtt túl a célon – a színész maga is úgy vélte, hogy itt túlzásba esett, a saját filmjei közül ezt szerette a legkevésbé. És valóban, a túlzott grimaszolás sem menti meg a ma már porosnak és finomkodónak ható fekete komédiát. A már említett filmekben, vagy például a kolonialista komédiában, a Gunga Dinben (1939) azonban elegánsan és méltósággal lavíroz az elhatalmasodó káoszban, illetve rúgja fel a nyárspolgári elvárásokat a szelíd őrjöngés kedvéért.
A komikus csúcskorszak közepette Grant lassanként belecsúszott a „felnőtt” életszakaszába, ahol megtalálta néhány komolyabb szerep is a korszak közepes melodrámáiban, drámáiban. Persze ezek mellett tovább tündökölhetett az érettebbé váló vígjátéki szerepkörben is. Miközben néhány év alatt megférfiasodott a nyurga, diákalkatú Grant, immár vitathatatlanul Hollywood megkerülhetetlen tényezője lett az olyan egymás után sorjázó, szintén a filmtörténet leghíresebb és legjobb vígjátékai közé tartozó darabokkal, mint A pénteki barátnő (His Girl Friday, 1940) szintén Hawkes-szal, a Kedvenc feleségem (My Favorite Wife, 1940) vagy a Philadelphiai történet (The Philadelphia Story, 1940) Cukorral. Ellenállhatatlan volt férjeket játszott, akik ha kell, fellökik, verbálisan a földbe döngölik és a semmibe veszik a feleségüket, az mégis visszatér hozzájuk – fontos azonban, hogy a vehemens udvarlás Grant más filmjeiben is bizonyos tisztelettel jár együtt. Bár megtehette volna, Grant sosem kezelte szextárgyként a partnernőit, hagyta, hogy vele egyenrangú, önálló individuumok legyenek – az olyan nagyszerű színésznők, mint Irene Dunne, Katharine Hepburn, Rosalind Russell vagy Carole Lombard pedig éltek is a lehetőséggel.
Viszont az olyan filmjeiből, mint a Csak az angyaloknak van szárnyuk (Only Angels Have Wings, 1939), a Csak névleg (In Name Only, 1939), az Emlékek szerenádja (Penny Serenade, 1941) vagy a None But the Lonely Heart (1944) az is kiderül, hogy Grant játszani is tud, ha kell, nem csak bohóckodni. Érdekes, hogy pont ezekért az atipikus szerepeiért kapta Oscar-jelöléseit is: az Emlékek szerenádja szomorkás és túlnyújtott családi drámája és a None But the Lonely Heart angol kisstílű bűnözőjének hosszas hányattatásai részleteiben megható, de összességében felejthető történetek. Azonban kétségtelen, hogy Grant szokatlan árnyalatait mutatja meg bennük, és nagyon odateszi magát. A Csak névleg pedig – amely nemcsak Grant, hanem Carole Lombard számára is szokatlan terep volt – azzal tüntet, hogy a tragédiába torkolló szerelmi drámát épp ők ketten, a két főszereplő teszi derűsebbé –, ők ugyanis úgy játszanak, mintha ez egy vígjáték lenne, miközben mindenki más úgy, mintha dráma.
Szintén ekkoriban derült ki az is, hogy Grantnek vannak sötétebb tónusai is. Bár James Stewarthoz hasonlóan ő sem játszott soha negatív figurát, ekkoriban többször is közel került hozzá: első, nem túl sikeres Hitchcock-filmjében a feleségmérgezés gyanújába keveredik (Gyanakvó szerelem [Suspicion], 1941), az egyébként roppant szórakoztató A vádlott közbeszól (The Talk of the Town, 1942) sokáig lebegteti, hogy gyilkos börtönszökevény-e, a nem túl meggyőző Mr. Lucky (1943) pedig egy simlis üzletember megtéréséről szól. Ekkoriban kezdett belecsúszni Grant a mentorszerepbe is: a háborús propagandafilmként is roppant izgalmas és a patetikus vonásokat mellőző, tengeralattjárós Tokiói küldetés (Destination Tokyo, 1943) vagy az értelmezhetetlen alapötletet, egy táncoló hernyót bevető Once Upon a Time (1944) már Grant atyai vonásaira alapoz. Mellette a többiek vagy szó szerint (a hernyó gazdája), vagy áttételesen (a tengeralattjáró legénysége) gyámolításra szoruló gyerekek.
Ahogy sok kortársa, úgy Cary Grant karrierjében is korszakhatárt jelez a második világháború. Neki ekkor kezdődött az érett korszaka: kiteljesedhetett az eleganciája, sármja, miközben a deadpan humora is megmaradt. Ahogy például Humphrey Bogart vagy Gary Cooper esetében is történt, Grant mellé is évtizedekkel fiatalabb partnernőket választottak, miközben ő kortalan családapákat vagy agglegény playboyokat játszott (bár egy idő után már kihátrált a különösen extrémnek ígérkező szerepajánlatokból). Az új korszak egyik ékköve rögtön az elsők között készült el: a Forgószél (Notorious, 1946). Hitchcock elbűvölő, forradalmi megoldásokkal cenzúrapiszkáló kalandos-romantikus darabja összeismertette Grantet Ingrid Bergmannal, akivel ezután még egyszer játszhatott az Indiszkrétben (Indiscreet, 1958) és közeli barátok lettek. A frenetikus jeleneteket tartalmazó, de blőd Az agglegény és a tinédzser (The Bachelor and the Bobby-Soxer, 1947) az ekkorra már felnövő Shirley Temple-lel hozta össze, a bájos-karácsonyi A püspök felesége (The Bishop’s Wife, 1947) angyalként szerepeltette, a kicsit fárasztó Mr. Blandings felépíti álmai házát (Mr. Blandings Builds His Dream House, 1948) pedig bevezette a „sokgyerekes Grant” szereptípust – később a Room for One More (1952) és a Magányos apuka megosztaná (Houseboat, 1958) is ezt mozgósította. A hímnemű hadimenyasszony (I Was a Male War Bride, 1949) bátran női ruhába bújtatta az ettől korábban sem idegenkedő Grantet, innentől viszont kisebb hullámvölgy kezdődött a karrierjében.
Grant az ötvenes évek elején egyre értelmetlenebb filmekben vállalt szerepet, miközben berobbant egy új, fiatal generáció és velük a method acting, ami szöges ellentétben állt az ő szerepfelfogásával, alkatával. A Katasztrófa (Crisis, 1950) hidegháborús paranoiafilmjében nincs sok keresnivalója az agysebész Grantnek, a People Will Talk (1951) menthetetlen műfaji és narratív katyvasz, a Gyanús dolog (Monkey Business, 1952) főleg Marilyn Monroe bája és Grant kamasszá vedlése miatt emlékezetes, az Álmaim asszonya (Dream Wife, 1953) pedig végképp elavult és védhetetlenül sablonos tanmese. Nem csoda, hogy az ötvenhez közelítő színész nem találta a helyét és a visszavonulás mellett döntött, ekkor azonban ismét megjelent Hitchcock, a varázslatos hangulatú Fogjunk tolvajt! (To Catch a Thief, 1955) pedig új lendületet adott Grantnek, aki ezután jobban tündökölt, mint valaha.
A visszavonult betörő vastag öniróniája és sugárzó férfiassága a ragyogó francia Riviérán olyan szerepikont teremtett, amit nem véletlenül szeretett volna ő és a stúdiók is megismételni – így születtek meg az őszbe hajló, de továbbra is elképesztően atlétikus termetű Grant legendás, nagy romantikus főszerepei a klasszikus romantikus film utolsó mohikánjaiban, illetve kalandfilmes-thrilleres közegben. Cary Grant ekkor már nyilvánvalóan azt csinált, amit akart, Cary Grant-sége kiteljesedett, látványosan személyre szabott forgatókönyveket kapott Cary Grant-es mondatokkal és szoborszerű, azonnal felismerhető figurákkal. Akik a hasonlóságuktól függetlenül kiapadhatatlan forrásai voltak a szórakoztatásnak, ráadásul évtizedeket letagadhattak a korukból. Grant utolsó nagy futása kétségtelenül Ó-Hollywood hanyatlásának terméke volt, ahol foggal-körömmel ragaszkodtak a hagyományos, átlátható világképpel rendelkező, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen történetekhez és biztos sikert jelentő sztárokhoz, miközben a fiatalok már döngették a kapukat (Európában pedig sokkal izgalmasabb dolgok történtek). Ő azonban még ennek az alkonynak is az egyik legkellemesebb zárványa volt – sosem vált kínossá a prűd szexkomédiákkal vagy a túldimenzionált peplumokkal szemben. Cary Grant egyszerűen Cary Grant volt – még James Bondot is róla mintázta Ian Flemming, csak ő túl öregnek érezte magát a szerephez, eljátszani már nem akarta.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ekkoriban Grant csak mesterműveket készített, a gigantikus fallikus szimbólumot, egy ágyút tologató, kosztümös Büszkeség és szenvedély (The Pride and the Passion, 1957) például a korszak egyik nagy bukásának számított, ahogyan a szintén Grant akkori szerelmével, Sophia Lorennel készült, már említett Magányos apuka megosztaná vagy a Másutt a fű zöldebb (The Grass is Greener, 1960) is gyengébb darab. A javíthatatlanul romantikus Félévente randevú (An Affair to Remember, 1957), a tréfás-félreértős Indiszkrét, a szemérmes-ostromlós Egy kis ravaszság (That Touch of Mink, 1962), a saját korábbi háborús-tengeralattjárós szerepét parodizáló Fehérnemű hadművelet (Operation Petticoat, 1959) vagy a felszabadult Amerikai fogócska (Charade, 1963) azonban roppant eleven és szórakoztató darabok. Nem is beszélve az ő és Hitchcock pályájának egyik legjobbjáról, negyedik közös filmjükről, az Észak-északnyugatról (North by Northwest, 1959). Grant ismét bebizonyította, hogy új, ismeretlen közegben is megállja a helyét a bűnözők közé keveredő reklámszakember szerepében, a repülő elől menekülő jelenete pedig a filmtörténet egyik legismertebb képsora lett.
Cary Grant azok közé az alkotók közé tartozott, akik tudatosan megtervezték a visszavonulásukat. Negyedik feleségével, Dyan Cannon-nel 62 évesen gyereket vállalt, és miután megszületett a kislánya, Jennifer, ő az apaságot választotta. S bár technikailag a Lassan a testtel! (Walk Don’t Run, 1966) lett az utolsó filmje, érdemes ehelyett inkább az eggyel korábbi Lúd atyát (Father Goose, 1964) annak tekinteni. Ő ugyanis később erre a szerepére mondta azt, hogy a leginkább ő maga – nem a szmokingos, sziporkázó férfiak, hanem a zsörtölődő, Csendes-óceáni hadszíntéren lébecoló, majd egy lányiskola tanulóit és tanárnőjét elszállásoló, borostás (!) mackó.
Ez a vélekedése azonban korántsem a legellentmondásosabb adalék annak megfejtéséhez, hogy ki is volt valójában Cary Grant. Ötször nősült, egy időben LSD-terápiára járt, 12 évig élt együtt Randolph Scott-tal egy nyaralóban, amire a Paramount zavarbaejtő PR-hadjáratot épített, mégis tagadta, hogy meleg. A vásznon látott Cary Grant koherens, mégis rugalmas, utánozhatatlan figura volt, aki hajlandó volt a vicc tárgyává tenni saját magát, mégsem vált soha megalázkodóan nevetségessé. Az öniróniájába még az is belefért, hogy az eredeti nevével viccelődjön (A pénteki barátnőben és az Arzén és levendulában), a partnernői a gribedlijével cukkolják (szintén A pénteki barátnőben, majd a Mr. Blandingsben és az Amerikai fogócskában), női ruhába bújjon (a Párducbébiben és a Hímnemű hadimenyasszonyban). Sőt, az sem mellékes, hogy a már említett Alice Csodaországban-feldolgozásban kit játszott: a hisztérikus álteknőcöt, talpig jelmezben és álarcban, tökéletesen felismerhetetlenül. De méltósággal. Jóképű volt ÉS vicces ÉS intelligens – mindez könnyedén és magától értetődő természetességgel. Sok hasonló kaliberű színésszel ellentétben a külsejére sosem támaszkodott a szerepeiben, mintha nem is tudta volna, milyen jól néz ki. Főleg az utolsó korszakában jellemző rá egy ironikus távolságtartás is a szerepeitől – azáltal, hogy finoman kiemeli a látottak megcsináltságát és filmszerűségét, összekacsint a nézővel, akik mégis a szívükbe zárják, hiszen a szövetségesükké válik a film befogadásának aktusa során.
A Cary Grant-jelenség aprólékos kidolgozottsága és földöntúli tökéletessége indokolta azt is, hogy a mögötte álló Cary Grant szinte soha ne adjon interjút – így tudta fenntartani a mítoszt. „Azt hiszem, bizonyos mértékig végül azokká a karakterekké váltam, akiket játszottam. Azt játszottam, hogy valaki vagyok, aki lenni szerettem volna, míg végül tényleg az lettem, vagy ő lett én” – nyilatkozta a visszavonulása után. Ekkoriban egyébként amellett, hogy a kislányát nevelte, az iskolázatlan, Amerikába szökött egykori angol munkásgyerek sikeres befektető, illetve az MGM és a Fabergé elnöke lett, egyszemélyes show-jával turnézott, ahol nyugdíjas rajongóinak és lelkes egyetemistáknak mesélgetett a pályájáról. Cary Grant lelépett a vászonról, és élete utolsó húsz évében, 1986-os haláláig jól élt. A legendás filmkritikus, Pauline Kael szerint azért hat ránk Cary Grant legendája, mert „egy vidámabbnak tűnő korszakot testesít meg – egy olyat, amikor egyszerűbb kapcsolatunk volt az előadókkal”. És valóban: ó-hollywoodi filmeket azért jó nézni, mert a világ még áttekinthetőnek, befogadhatónak látszik bennük. Mindenki elképesztően gazdag, és igaz, hogy minden összekuszálódik, de aztán minden meg is oldódik. Cary Grant filmjei még akkor is élvezhetőek, ha rajta kívül semmi jó nincs bennük, mert egyszerűen mágnesként vonzza a tekintetet, tökéletes ütemben löki a poénokat és született tartással oldja meg a legelrugaszkodottabb feladatokat is. Cary Grant egyszeri volt és megismételhetetlen, ám nagy szerencsénkre körülbelül 70 filmmel gondoskodott róla, hogy bármikor előhúzhassuk őt a skatulyából. Egy este Cary Granttel egy jó este.
