Úgy tűnt, hogy első amerikai filmjével Hitchcock rögtön belopta magát az Akadémia szívébe, hiszen a Rebecca diadalmaskodott az 1940-es díjkiosztó gálán. Nem sokan gondolták volna ezek után, hogy a thriller koronázatlan királya egyben az Oscar történetének legnagyobb vesztese lesz. Pedig a borzongatás nagymestere meglehetősen előkelő helyet foglal el a „méltatlanul mellőzöttek” panteonjában.
Pályafutása során mintegy hatszor jelölték a legjobb rendező kategóriában, de egyszer sem vághatta zsebre a kis kopasz szobrocskát. Azt sokan elfelejtik (olykor még maga Truffaut is), hogy a Rebecca diadala sem a legendás rendező, inkább a nem kevésbé legendás producer, David O. Selznick gyűjteményét gazdagította. Így hiába vált Hitchcock az álomgyár emblematikus alkotójává, rendezői munkásságát egyszer sem ismerték el termékeny pályafutása során. Az Akadémia tagjai aztán az 1968-as életműdíjjal próbálták meg kiköszörülni ezt az igen komoly csorbát.
Hollywood érdeklődését már az 1934-ben készült A férfi, aki túl sokat tudott tengerentúli sikere felkeltette Hitchcock iránt, mégis csak évekkel később, 1938-ban kapott meghívást Selznicktől, hogy rendezze meg a Titanic tragédiáját bemutató monumentális katasztrófafilmet. A gigantikus produkció terve végül maga is hajótörést szenvedett a financiális nehézségek jéghegyén, így Hitchcock egy sokkal kézhezállóbb alapanyagot kapott a hollywoodi debüthöz. A Rebecca annak a Daphné du Mauriernek a regényéből készült, akinek az életműve visszatérő ihletforrás volt Hitchcock számára, hiszen egy évvel korábban a Jamaica fogadót, évtizedekkel később pedig a Madarakat is az ő könyvéből adaptálta.
A történet végső soron egy gótikus melodráma, mely azonban be lett oltva egy sötét titkoktól terhes bűnügyi szállal is – ez pedig bőven elég volt Hitchcocknak ahhoz, hogy kibontakoztassa a románcban rejlő thriller-potenciált. A szegénysorból származó, naiv főhősnő és a melankolikus lelkületű arisztokrata szerelmi történetéből így majdnem sikerült kísértethistóriát kreálnia. A legtöbb melodrámától eltérően ugyanis itt nem a társadalmi osztálykülönbség áll a szerelmesek közé, hanem az előző feleség, Rebecca szelleme, aki egy rejtélyes tengeri baleset során vesztette életét. Manderley meseszerű birtoka, és a közepén emelkedő gótikus kastély tökéletes kulisszaként szolgál a titokzatos cselekményhez. A halott feleséggel való rivalizálás komoly megpróbáltatások elé állítja a ház újdonsült úrnőjét, akinek elég hamar szembesülnie kell vele, hogy Manderleyben Rebecca élvezi a hazai pálya előnyét. Nem elég tehát, hogy szelíd főhősnőnknek bele kell szoknia az arisztokrata lét fáradalmas rítusaiba, még azt is le kell nyelnie, hogy a labirintussá összeálló folyosókon bolyongva lépten-nyomon elődje emlékébe ütközik: a kastély nyugati szárnya például a halott relikviáit őrző mauzóleumként funkcionál. Mindezért elsősorban a Rebeccához végletekig lojális szolgálót, Mrs. Danverst terheli a felellőség, aki szűnni nem akaró, ördögi terveivel próbálja kikészíteni a trónbitorlót.
A néző nehezen tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Mrs. Danvers nem pusztán a bizarr kultusz legfőbb papnője, hanem magának Rebeccának a bosszúra szomjazó kísértete is. Ezt a gyanút egyfelől a film formanyelvi koncepciója ébreszti fel bennünk, Hitchcock ugyanis szinte sosem mutatja mozgásban a feketébe öltöztetett alakot, azt a hatást keltve ezzel, mintha az mindenütt jelen lenne. A kísérteties hatás ugyanakkor nem lenne teljes a Mrs. Danverst megformáló Judith Anderson hátborzongató alakítása nélkül, akinek az arca mindvégig olyan rezzenéstelen, akár egy halotti maszk (persze a rendező semmit sem bízott a véletlenre, és Joane Fontaine riadt arckifejezésének kontrasztjával még jobban kiemeli ezt az érzelemmentességet).
A Manderleyért, és annak uráért folytatott versengésből végül az újdonsült feleség kerül ki győztesen, de előtte még Hitchcock életművének egyik legszofisztikáltabb vörös heringje is terítékre kerül. Hiszen a néző figyelmét tévútra terelő dramaturgiai húzás ezúttal nem egy „whodunit”-típusú krimi gyilkosának kilétét próbálja meg titokban tartani a fináléig, hanem az egyik főszereplő motivációjáról nyújt hamis képet. Teljesen új fénytörésben jelennek meg ugyanis a cselekmény konfliktusai, mikor kiderül, hogy Maxim de Winter nem a gyász, hanem a félelem miatt emészti önmagát – a komótos tempójú szerelmi melodrámából egy csapásra feszes tárgyalótermi thriller kerekedik.
Alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy Hitchcock első amerikai filmje igazából majdnem minden ízében angol, leszámítva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Hollywoodban forgatták. Egy angol írónő regényéből, angol szereplőgárdával készített filmet egy angol rendező. Amerikát a vasakaratú producer, David O. Selznick képviselte a stábban, akinek eléggé viharos munkakapcsolata alakult ki a szintén uralkodó természetű Hitchcockkal. A két nagy bábjátékos a finálé kapcsán vívta meg legnagyobb csatáját: Selznick azért kardoskodott, hogy a lángoló kastély füstje egy hatalmas R betűt formázzon az égen, de Hitchcock megtorpedózta ezt a kissé hatásvadász elképzelést. A fáradságosan megkötött kompromisszum végeredménye egy kevésbé stilizált megoldás lett: az R monogrammal ellátott párnák képe, amint a tűz martalékaivá válnak. Talán épp a ráerőszakolt döntések miatt mondta azt Hitchcock évtizedekkel később, hogy a Rebecca „nem igazi Hitchcock-film”. Az idő mindenesetre rácáfolt erre a szigorú ítéletre, hiszen a filmben már csírájában felfedezhetők a később rendre visszatérő hitchcocki motívumok. Itt jelenik meg először nyomatékosan a mindenkit birtokolni vágyó nő fenyegető alakja, mely aztán gyakran feltűnik az életmű amerikai részében (Forgószél, Psycho) – Rebecca figurája tulajdonképpen a femme fatale-karakter végletekig fokozásaként is felfogható, hiszen úgy tartja markában a szereplőket, hogy fizikai valójában nincs is jelen. Itt bukkan fel továbbá a végletes megszállottság motívuma is, a film tengerparti nyitójelenete pedig egyenesen a Szédülés klasszikus felütését idézi.
A Rebecca tehát igenis igazi Hithcock-film. Ahogy maga a mester is kénytelen volt Truffaut unszolására beismerni: „Évtizedek múltán is működik, csak tudnám, hogy miért”.