Szomorú, hogy milyen jelentéktelenné is tud válni egy közel sem rossz film, ha csak egy, bicskanyitogatóan öntelt célja van: korrigálni egy másik művész fél évszázaddal korábban készült megkerülhetetlen alkotását.
Arthur Penn 1967-es Bonnie és Clyde-ja rommá sokkolta a ’60-as évek végének nézőit az addig nagyvásznon soha nem látott szemérmetlenül, bátran és őszintén ábrázolt vérbő gyilkosságjeleneteivel, a szereplők verbális abúzusával, a szexualitás és a szex mondhatni kendőzetlen, ugyanakkor meglepően intim, összetett és bensőséges ábrázolásával. Külön-külön is említésre méltó jeleneteinek brutalitása, vakmerősége, bizarrsága, aprólékosan kidolgozott és mégis nehezen megfogható finom őrülete azonban nem kelhetett volna életre, ha Penn mindezt egy úgymond szokásos elbeszélésformában és formanyelven közli. Penn a klasszikus amerikai gengszterfilm-kontextust a francia újhullám legnagyobbjaitól ellesett narratív és stilisztikai eszköztárral roncsolta szét és tette megismételhetetlenné. Műfajok dőlnek egymásba: romantikus film, komédia, western, akció, dráma, bűnfilm, a Bonnie és Clyde valahogy mindegyik és egyik sem. Gyönyörű zsánerszörnyeteg, mely úgy gyilkolta le a nézők bármilyen elvárását, hogy elméletben létjogosultsága sem volt. Ahogy lassan modulál vagy épp vadul ugrál a hangulatok és tónusok között, ahogy Godard szabálytalan baltavágásaival szaggatja szét a jeleneteket, ahogy lírai felhangú képekről rángatja-kapkodja kameráját színtiszta morális és pszichés káoszba, értelmetlen pusztításba vagy épp negédes érzelgésbe, ahogy jelzetlen ellipszisekkel lép át időn és téren és ahogy karaktereit elmélyítő epizódokkal fejeli arcba a lineáris cselekményvezetést, az a mai napig csodálatos látvány.
Bonnie és Clyde népmondája Penn kezei között kíméletlen szembesítéssé, provokatív kinyilatkoztatássá vált. Lényegtelen, hogy a főszereplők a ’30-as években irtották a rendőröket, raboltak ki megszámlálhatatlan bankot és pózoltak vagányul az újságok címlapján sok ezernyi rajongójuk örömére. A Bonnie és Clyde ugyanis egyértelműen reflektált a ’60-as évek végének szomorú, frusztrált, elkeseredett és erőszakos reményvesztettségére. Penn példásan tolta az emberek arcába a nehezen elfogadható igazságot: ezek vagyunk mi, ezekké váltunk, ez most a világunk. Mindez pedig mit sem változott. A legtöbben mégis arról beszélnek, hogy Penn miként szimpatizál született gyilkosaival. Ahogy azonban Penn, a forgatókönyvírók, valamint a filmet producerként lényegében tető alá hozó Warren Beatty méltán emlékezetes utolsó képsorukban kinyírják a két gyilkost, abban egy szemernyi rokonszenv sincs. Azt a közel 170 golyót érdemelték, amit kaptak, kimúltak, kuss van epilógus nélkül és stáblista. A konkrét antagonizáltságuk hiánya az igazán botrányos, nem az, hogy mennyire emberinek – szenvedélyesnek, viccesnek, butának, agybetegnek, félénknek, felelőtlennek – vannak ábrázolva.
Ha van antagonistája Penn filmjének, akkor az Frank Hamer, az a kiöregedett texasi ranger, akit egy epizódban a bűnbanda elkap és irdatlanul megszégyenít. Hamer Penn művében mintha egyszerű bosszúból, élvezetből pumpálná tele ólommal a rendőrgyilkos szerelmespárt. Ez pedig elég nagy gáz, Hamer ugyanis soha nem találkozott így a banditákkal, a nagy tisztelet övezte ranger özvegye ezért joggal és sikerrel szét is perelte a Warner Bros.-t. Most pedig ugorjunk több mint 50 évet az időben és nézzük meg, hogy John Lee Hancock miként próbálja jóvátenni Penn valóban furkó húzását. Ha pedig erre járunk, vizsgáljuk meg azt is, hogy mennyire jelentéktelenné is tud válni egy – amúgy közel sem rossz – film, ha csak egy bicskanyitogató célja van: korrigálni egy másik művész alkotását.
A The Highwaymen Frank Hamer (Kevin Costner) és Maney Gault (Woody Harrelson), két „nyugdíjazott”, szebb napokat megélt, aggastyán ranger – azaz a törvény – szemszögéből tekint a törvényen kívüli legendák történetére. Ők azok, akiket megbíznak a feladattal: el kell kapniuk a gyilkosokat, az elkapás pedig megölést jelent. Ha szeretnénk, ennyiben le is rendezhetnénk cselekményét, egy sokat látott nyomozós film ez. Annak nem rossz, de a jó sem ilyen. A legnagyobb probléma Hancock filmjével az, hogy a rendező és John Fusco forgatókönyvíró belevakultak elbizakodott, fontoskodó önhittségükbe: abba, hogy ők mesélik el az igazi és a fontosabb történetet. Félreértés ne essék, jó az, hogy elkészült a The Highwaymen, mint gesztus megérdemel egy kiadós vállveregetést. De csak mint gesztus.
A filmben nem igazán szerepel Bonnie és Clyde, ami elsőre becsülendően merész truvájnak tűnik. Hancock így nagyon igazságot akar tenni, de erőlködése kontraproduktívvá válik. Hátha rájövünk, hogy nem érdemesek a figyelmünkre. Hátha a tények kitörlik a mítosz emlékét. Közben viszont a néző, akárhányszor meglátja Bonnie lábát, vagy Clyde hátát, csak Warren Beattyre és Faye Dunawayre tud gondolni. A gyászos az, hogy gondolhatnánk Costnerre és Harrelsonra is, ott vannak az orrunk előtt, ráadásul óriási munkát végeznek a számukra írt szűkös kereketeken belül. A köztük lévő feszültség és a lassan kibontakozó, esetenként kifejezetten megindító férfibarátság pillanatai, az egymásnak odamormogott egysorosaik és ügyesen bújtatva moralizáló nagymonológjaik miatt érdemes esélyt adni a filmnek. A szerzői önteltség és önérzetesség által mérgezett filmet Costner és Harrelson sokadik ugyanolyan párbeszéde is képes kirántani a mellverdeső fontoskodás pöcéjéből és nekik hála még az sem zavaró, hogy néha nem teljesen világos, hogy hogyan haladnak előre a nyomozásban. (Jobb lenne, ha világos lenne, de mindegy.)
A gyilkos pár következetes ignorálását Fusco és Hancock tovább ragozzák túl sok olyan jelenettel, melyben Hamer és Gault épp adott jöttmenteket oktatnak ki arról, hogy Bonnie és Clyde baromira nem a gazdasági válság Robin Hoodjai, a látszat ellenére nem sztárok, nem hősök, nem celebek, csak elszabadult vadállatok (hogy a néző is jól vésse a fejébe). Kicsit hülyének van nézve az ember, mert hát suttyónak kell ahhoz lenni, hogy a Bonnie és Clyde után ünnepeljük az ámokfutó elmebetegeket. Senkit ne tévesszenek meg továbbá a vidék redundáns és patrióta-szagú szép nagy képei, az érezhetően öncélú, nosztalgikus western-tablók, a Délhez idézett elemelkedő képódák. Sem helyük, sem funkciójuk nincs, az üres szépelgés pedig jelen esetben különösen nagy hiba. A The Highwaymen – ellentétben Penn remekével – semmiről nem szól „saját magán” kívül. Csak egy fantasztikusan közepes film, amire ugyan szükség volt, de aminek a létezéséről jobb tudni, mint végigülni két óráját. A Bonnie és Clyde ettől még nagy film marad, amit jó úgy is újranézni, hogy Hancock lánglelkű lábjegyzetének köszönhetően ismerjük sarkításait és a történet másik oldalát is.
