A Piranha világhírűvé vált az önmagát parodizáló „annál is B-kategóriásabb” B-filmek panteonjában. Az 1978-as, mára erős kultusznak örvendő eredetit két éve rebootolták, abban reménykedve, hogy jó kis profitot akasztanak a hormonzavaros tinisrácok zsebéből, ha a koncepciót (harmad-, sőt: negyedszerre) még több vérrel és meztelen csajjal adják el. Végeredményben ez így meglepően szórakoztató és sikeres próbálkozás volt, és úgy tűnik idén megint eljött az idő, hogy még több vérrel, még több didivel, és még veszélyesebb piranhákkal találkozzunk az egyre visszataszítóbb Weinstein-filmgyár jóvoltából.
A cím tökéletes: Piranha 3DD. Egy szó, egy szám, és kétszer ugyanaz a betű tökéletesen felfedi a sztorit, a termék jellemét, a technikát, és nem utolsó sorban megválogatja magának a közönségét is. Nálunk ez talán nem annyira egyértelmű, de ennek az egy címnek több vetülete van, mint a filmben felsorakoztatott szereplőgárda személyiségeinek egybevéve. Itt óriás bögyökről (double D cup size) van szó, 3D-ben. A piranha csak úgy adott, hogy ha valakit ezek után érdekel az is, hogy a szerzők milyen béna történetet találtak ki melléje.
Valami sztori tényleg van, de ezesetben nincs amiért a cselekményt, vagy ennek rejtett értelmeit betűkkel szolgálni, mert a John Gulager-féle elképzelésben ez a film csak az olcsó cameókról (David Hasselhoff, Ving Rhames), az éretlen szexualitásról és a nagyon „cool” vérfürdőről szól. Mert a piranha, az olyan „cool”, hogy érdemes kiposztolni Facebookon. Ugyanakkor fontosnak tartom (habár szomorú) belátni, hogy emiatt működik, és Weinsteinék filmgyára nagyon jól ki fogja használni ezt, hiszen kevés befektetéssel megtérítik a pénzt, Blu-ray- és Netflix-eladásokkal. Ott a célközönségük, aki majd lájkolja a filmjüket. Nem csoda, hogy forgalmazás előtt egy reklámanyagot nem látott senki, a CGI jó gyenge, és egy húzósabb név sem szerepel a színészek között.
A visszatérő Ving Rhames és Christopher Lloyd által alakított szereplők fölöslegesen kötik a sztorit a két évvel korábbi részhez. Néhány helyzet, néhány színész újra tét nélkül bukkan fel egy-egy idétlenül továbbgondolt változatban, ennyit erről. A potenciális üresjáratok elkerülése végett minden meg van fűszerezve David Hasselhoff sületlenül önreflexív vízimentős jeleneteivel. Mindenféle dramatikus midi-zene kíséri az összes helyzet hangsúlyosabb mozzanatait. Aki ezek után még mindig hajlandó megnézni a saga legújabb változatát, annak a filmet kimondottan ajánlani merem.
Egy ennyire katasztrofális filmen csak szórakozni lehet. Hálás vagyok, hogy zseniális címmel garantálja a hülyeséget. Csak épp ott veszett kárba az egész, hogy a nevetségesnek szánt „gore-fest” semmivel nem több annál, amit már mindannyian sokszor láttunk jól kitalált és jellemmel megrendezett filmekben. Az egymásra hányt vicces elemek halmozása az elmorzsázott piranhatámadásokkal párosítva mind csak arra engednek következtetni, hogy a legújabb Piranha az eddigi leggyengébb az összes közül. Továbbra is verhetetlen marad a 2010-es, ami legalább koherensebben tisztelgett a véres vízben felbukkanó szakadt végtagok és mellek előtt.
