A horror és thriller műfajok évtizedeik során tetemes játékidőt áldoztak a leendő szülők gyermeknemzéstől, örökbefogadástól vagy bármilyen gyerekek közelébe merészkedéstől való elrettentésére. Hasonló tematikájával e két műfaj határai közé fúrta be magát Az árva című film is, lavírozva az ismert sémák, a szaktudás és az eredetiség között.
A film nyitánya teljesen tipikus (rémálom), története szintén nem törekszik kreativitásra (halvaszületett gyermekük elvesztésének fájdalmában a Coleman házaspár örökbefogad egy 9 éves, bűbájos kislányt, Esthert), a cselekmény előrehaladtával azonban kissé különb lesz hasonszőrű társainál.
A sémák nem hiányoznak, minden ómen egy irányba mutat (rejtélyes halálesetekkel terhelt múlt, bizonytalan származás, rendszeres csúnyán nézés, kényszeres hallgatózás, lopakodás), de mintha aprólékosabban, lassabban törekedne célja felé. Hosszú ideig bizonytalanság lengi körül a kislány tevékenységét, kiszámíthatatlan marad, nem tudjuk mit akar, meddig képes elmenni és milyen eszközöket fog használni. Állandó jelenléte, mindenkire kiterjedő figyelme fenyegetővé válik. Ehhez az óvatosabb építkezéshez képest hamarabb vall színt a kelleténél (ráadásul feleslegesen; indokoltan ugyan, de mégsem szükségszerűségből bántalmazza egy osztálytársát, egy „felmondott lecke”-szerű, alaposan összerakott, ám unalmas jelenetben).
Egyre drasztikusabb kitöréseivel szemben Esther (Isabelle Fuhrman) nagy előnye a felnőtteket ügyesen kijátszó intellektusa, mely jó ítélőképességével, a részletek helyes meglátásával és azok megfelelő tálalásával befolyásolja a körülötte lévő embereket úgy, ahogy neki tetszik. E figyelme révén képes kihasználni mostohaanyja (alkoholista múlt) és mostohaapja (felesége iránti bizalmatlansága) gyengeségeit, sakkban tartani mostohatestvéreit. Esther minden tettének állandó szemtanúja, olykor részese vagy elszenvedője mostohahúga, Max (Aryana Engineer). A kislány ötéves és süketnéma, igazán csak a jelbeszédet igen gyorsan elsajátító Esther tud a világához hozzáférni, így sajátos viszonya alakul ki köztük, mely leginkább kötődésen és zsaroláson alapul. (Ráadásul hasonlóságon is, hisz mindketten a rajzolásban fejezik ki magukat, illetve eltitkolnivalójukat).
A felszín alatt megbúvó csaták sokkal izgalmasabbnak tűnnek, mint a horror felé tendáló nyíltszíni terror. Viszont az egyensúly megtartása miatt előbbiből inkább csak ízelítőt, mint komolyabb elmélyülést kapunk, ám mindez nem veszélyezteteti a filmet (legalábbis első megtekintéskor, amikor a vég ismeretének hiányában elég a feszültség a figyelem lekötéséhez).
A fenyegetettség érzetét növeli a képi világ és kameramozgás, olykor kihasználva a jól ismert beállításokat, ezáltal némileg reflektálva a bevált horrorfilmes eszközökre (néha a filmhez képest szokatlan iróniával), Esthernek a film egész terét belengő jelenlétét két eszközzel érzékelteti igazán hatásosan: gyakran használ látszólagos szubjektív kamerát, vagyis kézből, a lány szemmagasságából vesz fel egy-egy snittet, ám e tekintethez nem tartozik senki, mivel egy későbbi képen Esthert egészen máshol pillantjuk meg – hasonlóképpen jár el, és hasonló eredményt ér el, mint John Carpenter 31 évvel ezelőtt a Halloween című klasszikusában. Emellett a film a képsíkokkal is játszik, a kamera és az éppen Estherről susmogó szereplők közé lépcsőt, lépcsőkorlátot, ajtófélfát helyez: így leskelődő álláspontot hoz létre, ám mint az előzőnél, itt sem tartozik hozzá konkrét néző. Ezekkel a bizonytalanságban tartó jelenetekkel erőteljesebben érzékelteti Esther figuráját és tevékenységének félelmetességét, mint annak erőszakosságával, vagy a támadásaikor megjelenő feszültségfokozó képekkel.
A film zárása összehozza eredetiségét és a szabályok szakszerű betartását, megoldása váratlan és kiszámíthatatlan, de következetesén végigvitt: úgy alakul, ahogy általában megírva megtalálható (emlékszünk még mit mondott Randy, a Sikoly-filmek horrorszakértője a gyilkos haláláról?). Első nézésre egy izgalmas és a figyelmet végig lekötő film lett, második megtekintésre viszont határozottabban látszik, hogy hol van benne spiritusz, s mikor nem használja ki ezeket kellőképpen.
