Megy a gőzös Koreába,
egy mágikus állomásra.
Elöl ül az animista,
a szellemet idomítja.
Jang Jae-hyun rendező szerint (Dél-)Korea egy mágikus hely, de nem valamiféle autentikus(nak vélt) koreai hiedelemvilágra kell gondolni: keresztmetszi itt egymást buddhizmus, taoizmus, mindenféle animista sámánhitek, no meg egy csipetnyi kereszténység is. Ráadásul az egésznek a vezérelve – legalábbis az Exhuma szerint – a feng shui, avagy geománcia, földmágia, ami szerint léteznek jó helyek és rossz helyek; élőnek és holtnak egyaránt meg kell találni a megfelelőt. Ilyen „fengsuista” geomágus az idősödő Kim Sang Deok mester (a koreai mozi ügyeletes öregfiúja, az Oldboyjal a filmtörténetben magának helyet hasító Choi Min-sik), aki újratemetésekkel foglalkozik. Exhumálószaki, akit odahívnak a problémás sírokhoz, NÉBIH-(Sanepid-)connaisseurként megkóstolja a földet, és egyből tudja, hogy el kell-e onnan vinni máshová a csontokat. Egyik nap egy furcsa esethez hívja ki a professzionális sámán Hwarim (Kim Go-eun, a kortárs koreai film feltörekvő csillagocskája): egy Amerikában élő, koreai milliomos újszülött gyereke beteg, a család pedig a nem megfelelő helyre temetett nagyapa morcos szellemére gyanakszik. Tessenek már újratemetni, hátha békén hagyja az utódjait!
Az idei Berlinálén bemutatkozott Exhuma nem véletlenül lett a koreai mozik legnagyobb kassszasikere az idén, kétszer is maga mögé utasítva Timothée Chalamet-t (12 millióan nézték meg, több pénzt kaszált idén a kettes Dűnénél és a Wonkánál is). De miért? Mi olyan érdekes egy több mint két órás, okkultista horror-thrillerben, hogy megmozgatta az egész nemzetet? A válasz a kérdésben van: a nemzet; a nemzeti öntudat. No nem kell dél-koreai egyenruhában masírozó, párás szemű forradalmár költőkre vagy effélékre gondolni – sokkal inkább arra, ahogyan a koreaiak a japán kultúrával és befolyással szemben definiálják magukat. Olyan számukra egy szamurájpáncél, mint mondjuk a magyarok számára egy janicsár kaftánja, csakhogy a koreai nemzeti trauma kettős: számukra a japán megszállás nem a középkorban ért véget, az 1590-es évi inváziók után, hanem a második világháború végén. Ilyen friss sebeket tép fel az Exhumában a feng shui-mester és a sámánhölgy, amikor asszisztenseikkel egy elképesztően látványos és komplex kore(a)ográfiájú szelleműzési ceremónia kíséretében kiássák a nagyapa koporsóját: az unoka azért lehet most milliomos Amerikában, mert az apóka együttműködött a japánokkal. Hazaáruló volt, azért temették direkte rossz helyre.
Az eleddig elegánsan borongós hangulatú thriller itt hirtelen regisztert vált, és Jang Jae-hyun rendező is végre állást foglal a mindaddig finoman lebegtetett kérdésben: igen, a feng shui és a sámánizmus komoly dolgok a filmjében, a természetfölötti márpedig létezik. És hogy az egészet olyan igazi dél-koreaias modorban igazán megfejelje, továbbmegy néhány lépéssel: a nagyapa koporsója alatt még rejtőzik még valami a földben, ami nem százéves titkokat rejt, hanem még korábbiakat, az említett japán invázió idejéből, az 1590-es évekből… És hirtelen nem is tűnik soknak a 135 perces játékidő, hiszen valamikor mégiscsak el kell magyarázni ezt az elképesztően komplex, évszázadokra visszanyúló összeesküvés-elméletet annak mindenféle, európaiak számára nem feltétlenül érthető kulturális vonzatával együtt. Nagyon sok kicsomagolnivaló van az Exhumában, és ne érezze senki magát hülyén, ha nehezen áll össze számára a történet. Hogy a korábbi, török hódoltságra utaló párhuzamra utaljak: az egyszeri dél-koreai néző sem fogja százszálékosan megérteni az Egri csillagok filmváltozatát.
Attól viszont még élvezhető marad a film, még akkor is, amikor a végére teljesen átbukik szamurájos krícsörfícsörbe: az alapérzés ugyanis (hogy egy rossz, halottnak hitt döntésed bármikor visszatérhet) univerzális, a hetedíziglen öröklődő apai bűnök koncepcióját egy keresztény is érti, a láthatatlan sebként fel-felbukkanó, egy-egy nemzet DNS-ébe belekódolt, nehezen törölhető kollektív trauma is otthonos eszme, a világ minden részén vannak ilyenek, ráadásul láncozatban működnek: a mongolok lerohanják a japánokat, a japánok lerohanják Koreát, a koreaiak egymást rohanják le… és így tovább egészen a mai napig, tőszomszédjainkig.
Az is segít a film emészthetőségén, hogy amennyire ősi nemzeti traumákról szól, annyira modernek a vizuális megoldásai: a koreaiak továbbra is a világelsők között vannak digitális látványteremtésben, van pénz a filmjeikre, és okosan is költik el, nincs amerikanizáló törekvés arra, hogy minél hivalkodóbban és minél többször mutogassanak money shotokat. Világszinten nem fog akkorát kaszálni, mint otthon, meg nem is lesz a „nipponofób természetfölötti horror” alzsáner akkora klasszikusa belőle, mint az egyébként szintén TIFF-en látott Kokszongi sirató (The Wailing) – de ha csak egyetlen újratemetéses koreai horrort nézel meg az idén, akkor mindenképpen ez legyen az. Már csak a szelleműzési rituálé miatt is, aminél elképesztőbbet (és bevallom: viccesebbet) nehéz lesz kitalálni.
