Az Alienoid 2: Visszatérés a jövőbe épp annyira szürreális élmény, mint a Testrablók támadása és a Tigris és sárkány találkozása a Jöttünk, láttunk, visszamennénk vágóasztalán.
Dél-Korea eddigi legnagyobb költségvetésű szuperprodukciójának második felvonása sem kevésbé sűrű és ingervadász, mint előzménye. A történet közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol korábban abbamaradt: az embertestbe zárt űrlények még mindig a szabadulásért küzdenek, miközben az őket őrző alakváltó robotok nevelt lányuk segítségével igyekeznek megállítani az inváziót. A középkorba teleportáló csapat ráadásul számos más ellenféllel, köztük varázslókkal és kardforgató szerzetesekkel is kénytelen szembenézni.
Varázslók űrlények ellen – Dong-hoon Choi: Alienoid
Minden idők legdrágább koreai filmje, az Alienoid annyira epikus, hogy a végére könnyű csömört kapni tőle.
A helyzetet pedig csak tovább bonyolítják a két idősík közötti és az azokon belüli kisebb-nagyobb időugrások, a más nézőpontból újrajátszott epizódok, valamint a kihagyásos struktúrák. A készítők ugyanakkor gondoltak azokra a nézőkre, akiket elidegenít a nonlineáris cselekményvezetés anakronizmusokkal teli posztmodern káosza. Hiszen a film könnyen követhető a kéken világító „jók” és a vörösen fénylő „rosszak” összecsapásai mentén is. (Noha az egyszerű színszimbolika idő előtt képes leleplezni az alakváltós történet nagy fordulatait a szereplők öltözékén keresztül.)
A kosztümök, a díszletek és a speciális effektek mennyiségén (de nem a közepesen oké minőségén) pedig meg is látszanak a filmre fordított anyagiak. A látottak ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy az Alienoid létrejötte sokkal inkább gazdasági, mintsem kreatív döntések eredménye. A produkció homogén lelketlensége épp abból adódik, hogy a sematikus blockbusterek mintájára egyszerre próbál minden közönségigényt kielégíteni. A műfajilag nehezen besorolható, fantasztikus vígjátékba oltott időutazós vuhszia egyaránt merít a keleti harcművészeti filmekből és a bohókás francia komédiákból, az amerikai inváziós sci-fikből, illetve az epikus fantasy-kalandokból. Az így létrejövő zsánermix pedig leginkább a hasonlóan sokszínű szuperhősfilmek működéselvét idézi, különösen az egyedi képességekkel bíró karakterek összecsapásai és harcdinamikája során.
A szerepcserékre, átváltozásokra és felvett személyiségekre épülő, visszatérő konfliktustípusok hol drámai, hol komikus hangot ütnek meg, máskor csupán a folyamatos akciók meghatározói, bár az első rész gyakori félreértések szülte komikus helyzetei és harsánysága sokkal visszafogottabban jelennek meg a folytatásban. Ugyan a bohókás hangulatot árasztó aláfestő zene elvesz az epikusnak szánt képsorok drámaiságából, a tétek fokozódása mégis indokolja a némileg komolyabb hangvételt, ami már a gyerekszereplők csökkentett játékidején is tetten érhető. Továbbá az eltúlzott gesztusokra épülő alakítások, valamint a paródiába hajló történetszálak – mint korábban az űrlényrobot nevelőszülők és fogadott ember kislányuk családi bonyodalmai – ezúttal csupán egy-egy komikus mellékkarakterhez vagy alkalmi szituációhoz köthetőek.
Ennek ellenére az Alienoid 2. továbbra is tévéfilmes hatást kelt, ami elsősorban nem is az akciókoreográfiák fantáziátlan kisszerűségén vagy az effektek gyengébb minőségén és a steril, digitális hatású vizualitáson múlik. A történetvezetési hiányosságok nagyrészt a kettéosztott bemutatásból fakadnak. Egyre gyakoribb jelenség ugyanis, hogy míg az otthon fogyasztott televíziós- és streamingprodukciók jelentősen hosszabb játékidejük ellenére összefüggőbb dramaturgiai egységeket alkotnak, addig a mozifilmek fokozatosan mozdulnak el a szeriális formák irányába. A zsinórban történő nézést támogató Netflix-modell minden eszközzel igyekszik a kanapéhoz szögezni nézőjét és folyamatosan zúdítja rá az újabb tartalmakat, a mozik érdekeit ugyanakkor az szolgálja, ha a nézők többször is visszatérnek ugyanazon történetért. Így a filmek több részletben való megjelentetése tisztán anyagi motivációkból fakad, aminek minden marketinglehetőség mellett megvannak a maga esztétikai következményei.
Az olyan több részre osztott történetekhez hasonlóan, mint például a Kill Bill, a Harry Potter és a Halál ereklyéi és a Mission: Impossible: Leszámolás első, illetve második részei vagy a három felvonásban adaptált Hobbit-filmek és Kevin Costner négy epizódosra tervezet Horizontja, a két Alienoid film is ugyanazon összefüggő narratívát meséli el folytatásokban. Így a szerialitás jellegzetességeit érvényesítő produkció több bejáratott televíziós megoldással is él az „előző részek tartalmából” típusú összefoglaló nyitánytól a párhuzamosan mozgatott történetszálak komplex cselekményépítésén át a számos szereplőt bemutató, karakterközpontú narratíváig. Ezek kifejtésére, a karakterek tényleges megismerésére mégsem képesek kellő időt fordítani a készítők, a sorozatokat idéző epizodikusság mindössze az egymás után következő harcjelenetek ismétlődéseiben merül ki, miközben az alkalmazni kívánt klasszikus hollywoodi típusú dramaturgia aránytalanná válik az első részben elnyújtott expozíciónak és a felvonások között halmozott bonyodalmaknak köszönhetően.
Az Alienoid 2: Visszatérés a jövőbe a film kettéosztott jellegéből adódóan katartikusabb az előző résznél, Dél-Korea szuperprodukciója mégsem kínál érdemi alternatívát a gyakran ismerős sablonokra épülő nyugati blockbusterek sematizmusához képest. Dong-hoon Choi zsúfolt forgatókönyve és hasonlóan sűrű rendezése olyan tömény élményt kínál, ami hamar émelyítővé válik.
